Pásztorfaragások ősi nyelve

Török András hagyatéka a múzeumban

A néhai újságíró - aki hosszú ideig volt a megyei napilap szerkesztője és kulturális rovatvezetője - a 70-es évektől szisztematikusan gyűjtötte a megye kallódó, padlásokon hányódó néprajzi kincseit. Halála után felesége a megmaradt gyűjteményt a Göcseji Múzeumnak ajánlotta fel. Ebből a kollekcióból, illetve a Török Eta általa vezetett szakkörökön készült csipketerítőkből áll össze a mostani tárlat.

Az "Őrizni és továbbadni" című kiállítást Szabó Zoltán etnográfus, a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályának vezetője nyitotta meg. Mint fogalmazott örömteli, hogy Török András hagyatékának java a Göcseji Múzeumba, illetve néhány becses darab a Hagyományok Házába kerülhetett, mert régen a magángyűjtők és a múzeumok között szinte nem volt kapcsolat. Ez a szemlélet most változni látszik.

Az osztályvezető szerint a magángyűjtők azért kezdenek el gyűjteni, mert felfedezik a szépet; az esztétikai szépet éppúgy, mint a tárgyak mögött lévő ember alkotási folyamatát. Török András még épp időben kezdte el gyűjteni ezt a kincset. Kerámiakorsók, díszes ládák és a pásztorélet csodás és misztikus díszítésű tárgyai adják a kollekció javát. Gyűjteményének ez utóbbi nagyon erős részét képezi, nem véletlen, hiszen a műgyűjtőnek ez volt az egyik szenvedélye. A pásztorművészet egy sajátos nyelv az etnográfián belül is, magát a szót sem nagyon lehet lefordítani más nyelvre (Hermann Ottó alkotta a kifejezést). Speciális díszítőművészet és jelrendszer jellemzi.

A tárlat másik részét Török Eta népi iparművész, és tanítványainak alkotásai képezik. Ezen a ponton kell elgondolkodnunk arról is, hol fejeződik be a népművészet, és hol kezdődik a népi iparművészet? Kényesek a határok, hiszen van folytonosság, s van élő népművészet. Mindig élnek olyan mesterek, akiktől az ősi technikákat el lehet tanulni. A könyvekből azonban csak a mintákat lehet ellesni, a többihez kell a mester és tanítványa viszony.

Marx Mária, a Göcseji Múzeum etnográfusa a tárlat két szegmense közti különbségre hívta fel a figyelmet. Mint mondta: Török András polgári családból származott, így ő egy másfajta - a népiestől eltérő - tárgykultúrában nőtt fel. A népművészet csodás darabjaival csak akkor találkozott, mikor feleségét megismerte. Ott látta meg a megviselt, ám beszédes régi képkereteket, amik felkeltették érdeklődését a korabeli tárgyak iránt. Török (vagyis születési nevén Tóth) Eta viszont nemcsak ismerte a népművészet tárgyi világát, hanem alkotója is volt. Sőt, népi iparművészként újrateremtője, modernizálója is az ősi formavilágnak. Hiszen ezt is - mint annyi mindent - saját korunkhoz, és igényeinkhez igazítjuk, így tesszük használhatóvá, továbbörökíthetővé azokat.

A kiállításon így az 19. századból származó faragások, és a frissen, de hagyományos motívumokkal készült hetési, és zalai csipkék egyaránt megtalálhatók. S míg a gyűjtemény Török András életében az otthon dísze volt (bár a mennyiség miatt, lehet, hogy néha inkább a "nyűge", ahogy azt Szabó Zoltán tréfásan megjegyezte), addig a kiállítótérben már etnográfiai értelemben vett tárgycsoportokat látunk, melyeken jól látható folyamatokat lehet felfedezni.