Frimmel 60 a zsinagógában

Tényleg, miért kell mindig valahány évesnek lenni ahhoz, hogy ennyi ember összejöjjön egy térben. Miért nem lehet csak úgy sehányévesen kiállni, kiállítani. Persze mindig kell egy apropó, de legyen ez inkább most maga a frimmeli (csoda)világ. Ami egyszerre szürreális és mértanilag pontos, absztrakt és figurális, sőt időnként határozottan tárgyszerű, már-már realista.

"Gyula egy geométer" – mondja róla volt főiskolai osztálytársa Lábass Endre. Hiszen a fél grafikatanszék geometria vizsgáját Frimmel írta meg. Ezzel a tehetséggel akár tudós vagy földmérő is válhatott volna belőle, de őt jobban érdekelték a sokszorosító technikai eljárások. A 80-as években a zalai nyomda alkalmazott grafikusaként dolgozott, majd 1988-tól szabadfoglalkozású grafikus lett; saját műteremmel.

"Rajzai nemcsak laza kézzel vannak papírra vetve, hanem olyanok, mint a hegymászás; valaminek a meghódításai" – folytatja a tárlatot megnyitó egykori csoporttárs. S valóban, alkotásaiban mindig van valami izgalmas fesztültség, hiszen első látásra többségük olyan, mintha két különálló képet néznénk. Részletek, töredékek kerülnek egymás mellé, furcsának tűnő rendszerben. Ismerős alakok, formák (aktok, arcok) kapcsolódnak valami idegen, álomszerű világhoz, távoli bolygóhoz, vagy mértani elemhez... végül mégis összeállnak egy harmonikus képpé, egésszé. Hol elvágyódás érzetét keltve, hol meg titkos vágyakat gerjesztve. De az is lehet, hogy alakjai csak leselkednek éppen, az idegen világ, vagy a szomszéd kertje felé.

Amilyen nyitottságot, felkészültséget és gazdag fantáziavilágot igényel Frimmel képeinek befogadása, olyan türelem kell magához az alkotáshoz. A művész ugyanis leggyakrabban a mezzotinto grafikai eljárást alkalmazza, ami egyáltalán nem egyszerű. Egy-egy kép elkészítése hosszú hetekig is eltart. Egy speciális acélszerszámmal rézlemezt érdesít, s addig borzolja a felületet, míg az smirgli-szerű nem lesz; ez adja majd a legsötétebb tónusokat. A simább részeknél viszont világosabb lesz a kép. Frimmel Gyula a kilencvenes évek eleje óta alkalmazza ezt az eljárást, korábban fa- és rézmetszeteket is készített, de előfordul az is, hogy képinek egyes elemei más-más módszerrel jönnek létre.

Hosszasan lehetne sorolni e különleges (a 18. században nagy népszerűségnek örvendő, és napjainkban újra felfedezett), borzolásos eljárással készült képeinek címét. Annál is inkább, mert Frimmelnél maga a névadás is egy külön műfaj. Gyakran emeli irodalmi, mitológiai, vagy éppen filmművészeti magasságokba a nézőt.

Egy jubileumi tárlat éppenséggel nem alkalmas arra, hogy a zsúfolt kiállítótérben az ember meg-megálljon, és hosszan elmélázzon egy mű előtt (ehhez inkább vissza kell térni a helyszínre), azonban néhány kép (és cím) mégis megtorpanásra készteti a látogatót. Mert, hogy lehet az, hogy három pompásan megformált üvegcse egy ősrégi (ám a maga korában roppant népszerűségnek örvendő) westernfilm után a Jó, a Rossz és a Csúf nevet kapta? Ebben a kontextusban mi lehet jó és rossz: a küllem vagy netán a használhatóság? Vagy csak szimplán tréfát űz velünk az alkotó és azért e cím, mert a három különböző formájú és karakterű üvegtárgyról ez jutott eszébe.

Akárhogy is, Frimmel Gyula munkái igazi talányok, a metszetek ikonográfiai sokrétűsége szellemi és lelki kalandozásra hívja a nézőt. És ha valami örökre rejtve marad, az sem nagy baj. A grafikus önmagát is szereti álcázni... turbán alá rejteni.

A tárlat január 9-ig látogatható a Városi Hangverseny-és Kiállítóteremben.