Archivum

Cseh Tamásra emlékeztek

2009. szeptember 29. kedd, 14:10

Címkék:

Néhány közeli barát visszaemlékezése, egy eddig soha, sehol be nem mutatott, tíz éve készült interjú, valamint fényképek és dalrészletek. Ezeken keresztül elevenedett meg az augusztus elején az örök vadászmezőkre távozott Cseh Tamás, vagy ahogy indián barátai is hívták, „Füst a szemében” emléke a Balaton Színházban Keszthelyen. Az előzetes tervek ellenére nem volt jelen a rendezvényen Cseh András, az énekes fia, de az előcsarnokban az ő festményeiből láthattak kiállítást az érdeklődők.

„Nem látlak én téged többé, többé sohasem”

Nem látlak én téged többé, többé sohasem, Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem” – hallhattuk Cseh Tamás jellegzetes előadásában a katonadalt, miközben portréképek peregtek róla a vetítővásznon. A nézőtéren csend volt, megrendülés.

A házigazda Nádasy László is nehezen szólalt meg, mikor felkonferálta azt az elveszettnek hitt interjúrészletet, mely tíz évvel ezelőtt készült a huszadik század második felének egyik legjelentősebb magyar énekes-dalszerzőjével, s csak a napokban került elő, így Keszthelyen láthatta először a nagyközönség.

Ebben a beszélgetésben az énekes kedves barátját és alkotótársát, Bereményi Gázát és önmagát a '70-es évek dalnokainak, hírvivőinek, lázítóinak nevezte. Mint mondta, nem jó az az állapot, amely felé a világ halad, s nem is érzi jól magát emiatt. Csupán négy és fél perc, mégis megannyi bölcsesség, amit megoszt a hallgatóval Cseh Tamás, s szavai éppúgy megérintenek minket, mint az azóta már kultuszdalokká vált „balladái”.

A vetítés után szóba került 1988-ban kiadott lemeze is, az egyetlen, aminek dalszövegeit nem Bereményi, hanem egy másik barát, a Keszthelyen élt Csengey Dénes írta, és az énekes betegsége, a három évvel ezelőtt diagnosztizált rák, amely miatt abban az évben nyáron lépett fel utoljára a budapesti Bakáts téren. Azt követően már nem érezte képesnek magát a dalolásra. Írt viszont egy indiánregényt és egy mesekönyvet, melyet fia illusztrált.

Cseh Tamásnak ugyanis kamaszkora óta egyre növekvő szenvedélyévé vált maga az indián életforma is, amely a természettel való harmóniát, a tisztességet, becsületet, hősiességet jelképezte számára. Az általa megálmodott bakonybéli táborban barátaitól a „Füst a szemében” nevet kapta, mivel állandóan panaszkodott amiatt, hogy akárhová ül, mindig az ő szemébe száll a füst a tűznél.

A Balaton Színházban levetített másik filmben a „Szerelmes földrajz”– ban szeretett falujáról, Bakonybélről azt mondja: „Akit itt fog meg valami, az rossz ember nem lehet. Aki idejön, innen rosszat nem visz el. S talán csak ennyi egy szent hely lényege.” A filmvetítés végén aztán elhangzott még pár gondolat az emberről, a művészről, akinek dalai többet mondanak a sok évvel ezelőtti Magyarországáról, mint bármely társadalomkutató, vagy történész tanulmányai.