Majdnem 40 év a pályán

Az egerszegi „atlétapápa” visszavonult

– A ZTE-sportiskolában kezdtem edzői munkámat 1972-ben – emlékezik a kezdetre Gyulai Gyula. – A pályafutásom során az atlétika valamennyi szakágában megfordultam. Neveltem síkfutót, gátfutót, aztán a dobó, az ugró szakágban több versenyzőt.

A teljesség igénye nélkül néhány név egykori tanitványaim közül: Sopuch Margit gerelyhajító, aki sajnos sérülése miatt nem jutott ki a moszkvai olimpiára, aztán a síkfutó Ács Judit, Kiss Szilárd súlylökőnek is a nevelőedzője voltam, aki a sydneyi olimpián szerepelt.

Kovács László súlylökő az ifjúsági Eb-n 7. lett, Ambrus László szintén súlylökésben öregbítette az egerszegi atlétika hírnevét. Hosszan sorolhatnám még a majd negyven év „termését”.

Elmondható Gyulai Gyuláról, hogy az egerszegi atlétika „pápája” volt. Dolgozott a keze alatt még gerelyhajítóként Tóth Tímea válogatott kézilabdázó is, aki később jól kamatoztatta az atlétikában megszerzett alapokat.

– Nem voltam az a típusú edző, aki – ha netán sportágat váltott – kígyót, békát kiabált volna tanítványára. Igyekeztem meglátni a fiatalban, mely sportágban lehet a legtöbbre képes. Az atlétikán belül is igyekeztem megtalálni a versenyzőimnek a legmegfelelőbb számot. Az utolsó kedvencemnél, Szücs Valdónál is így volt. Idő kellett, mire rájöttem, hogy gátfutásban érheti el a legjobb eredményt. Soha nem írták le: versenyszámában, 100 m gáton elért 13,19 másodperces ideje a serdülők között a világ legjobbjának számított.

Aztán arról beszél, hogy több tanítványát igyekezett a testnevelői pálya felé irányítani. Szókimondó ember lévén volt, akinek azt mondta: ne legyen testnevelő, mégis az lett. Az idő viszont őt igazolta, az illető már elhagyta a pályát. Kevesen tudják róla, hogy UEFA B-licences labdarúgó-edzői végzettségével is rendelkezik. Dolgozott is – természetesen az atlétika mellett – focicsapatoknál. Amikor a búcsú szóba kerül, elkomorul az arca.

– Az első övön aluli ütés akkor ért, amikor magyar atlétákat doppingvétségen érték Athénban. Szomorú voltam, mert edzői pályafutásom során soha nem biztattam egyetlen tanítványomat sem a doppingra. Mindig a tiszta felkészülés híve voltam. Akadt sportoló, aki nálam kevesebbet teljesített, aztán máshová igazolt a jobb eredmény reményében, ami sikerült is neki. Hogyan? Nem érdekelt. A másik szomorúságom: a sportot – ezen belül az atlétikát – körülvevő környezet is sokat változott. Nem tudunk egymás eredményeinek szívből örülni. Túlzottan anyagiassá is vált a sportág.

A búcsú azonban egy edző számára is elkerülhetetlen: labdarúgó-hasonlattal élve, szögre akasztotta sípját.
– Soha nem használtam sípot. Tanítványaimmal szóban megbeszéltem, miként végezzék az edzésmunkát. A párbeszéd, a meggyőzés híve voltam. Azt tapasztaltam, ezzel többet érhetek el. Így is lehetett követelni a sportolóktól, mutatják a mögöttem hagyott évtizedek, eredmények.