A sors hozta így

Kocsárdi Gergellyel a rekordról

– A sors fintora, hogy hajdanán Vácon mutatkoztam be az első osztályban,  éppen Csank János volt az ellenfél edzője, aki most a ZTE vezetőedzője – emlékezett az első fellépésre Kocsárdi Gergely. – Ha jól emlékszem 1994 őszén történt a jeles esemény. Sajnos, kikaptunk 5-2-re.

A ZTE  védőjátékosa gyerekkorától szerette a spotot, benne  a focit. Az általános és középiskolában  sporttagozatra járt. Több sportággal megismerkedett, általános iskolában csábították atlétának.  Panácz  Tóni bácsi a kosárlabdának szeretett volna megnyerni. Az edzések és a tanulás közötti szabadidőt viszont a foci töltötte ki, így egyértelmű volt a sportág választása.

– Óriási élményt jelentett számomra, hogy 17 évesen odakerültem az első csapathoz, egy év múlva kaptam profi szerződést. Ekkor vált számomra világossá, hogy komolyan kell vennem a labdarúgást.
Kocsárdi Gergely valóban letette a voksot a foci mellé. Ifjúsági és utánpótlás-válogatott lett, és fokozatosan kezdett gyökeret ereszteni a ZTE első csapatában.  Pályafutása elején még nem volt számára fontos, hogy pénzt keressen a labdarúgással. Minél jobb eredményekre vágyott.

– A legkedvesebb emlékem természetesen a 2002-es bajnoki cím, azután a bronzérem a bajnokságban. A Kaposvárnak lőtt bombagólom is emlékezetes. Remélem, az idei év is tartogat számomra még sikereket. Jó lenne a Magyar Kupát  megnyerni.  Nem lenne teljes a kép, ha a nehéz időszakokról nem tennék említést. Előfordult, hogy nagy küzdelmet  vívtunk a bentmaradásért.

Megemlíti, hogy mára a labdarúgást körülvevő közeg olyan lett, hogy előre nem nagyon lehet tervezni. Amikor elkezdte, nem  gondolta, hogy 404  mérkőzést játszik a ZTE színeiben. Ehhez az is kellett, hogy ahol élt, legyen egy  első osztályú csapat.  A sors hozta így, hogy rekorder lehet.

– Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert pályafutásom során elkerültek a komolyabb sérülések. Az első évben még hatszor, a folytatásban már 20 felett volt az idényenkénti mérkőzéseim száma. Többször meg kellett küzdenem a csapatba kerülésért. Akadt olyan szakvezető – nem is egy – aki idekerülését követően nem nekem szavazott bizalmat. Magyarán, kitett a csapatból, többször kellett visszaszereznem a helyemet a kezdő 11-ben.

Ezek az események csak edzették a kitartásomat, az akaraterőmet. Talán ezért is lehetek most a klub rekordere, mert soha nem adtam fel. A pályafutásom vége felé kicsit az egzisztenciális területen van hiányérzetem. Az elején érhető okokból nem kereshettem jól, mivel még rutintalan voltam. Később meg az anyagi lehetőségek behatárolták, hogy nagyobb összegeket keressek.

A gazdasági válság elérte a labdarúgást, ezen belül a ZTE-t is. Ilyenkor bánhatja az embert, hogy nem igazolt külföldre, de visszatekintve a  pályafutásomra, igazán nem is volt rá lehetőségem. A rövid szlovéniai kitérőmet nem sorolnám ide.

Erről csak annyit,  a ZTE akkori külföldi szakvezetője szabadlistára tett, majd két hónap múlva ő hívott fel, hogy jöjjek vissza a kék-fehérekhez. A rekord kapcsán furcsa érzések kavarognak bennem, egy idő múlva biztosan büszke leszek rá, hogy egy kiváló játékos  – Soós István – után lehetek a klub csúcstartója.

Búcsúzóul elmondja, nyáron lejár a szerződése, de még nem döntött, hogy mi legyen. Ha  rendeződne a klub anyagi helyzete, elgondolkodna a hosszabbításon, de 35 évesen  – apaként –  illik a családra gondolni, a labdarúgás utáni éveket tervezni.