Családi kincsektől a suszterájig

Értékmentés „török módra”

Török Károlynéval, a Zala Megyei Közművelődési Intézmény munkatársával legújabb kiállításuk – Mesélő cipellők – alkalmával beszélgettünk tárgyakról, értékmentésről.

– Honnan ez a gyűjtőszenvedély?
– Családi vonal mindkettőnk részéről. Paraszti gyökerekkel, iparos ősökkel is rendelkezünk. Ezt hoztuk magunkkal. Így az első tárgyak érthető módon amolyan családi darabok voltak, amikhez érzelmileg erősen kötődtünk.

– Ebből a „néhány” személyes tárgyból mára egy tematikus tárlatok rendezésére is alkalmas gyűjtemény lett. Tudatos munka áll emögött?
– Nem feltétlen, hiszen eleinte nem szisztematikusan gyűjt az ember. Csak úgy „jöttek” a tárgyak; beléjük botlottunk, vagy felajánlották őket olyanok, akiknek már nem kellettek. Akik kidobták volna őket. A tematizálás csak ezután következett. 2005-ben kérdezték a kollégáim, hogy nem szeretnénk-e valamit bemutatni ebből az anyagból, hiszen ilyen népi értékeket csak a múzeumokban látni.

De ott se mindig, mert nincs mindenhol lehetőség állandó kiállítást rendezni a néprajzi anyagokból. Így jött az ötlet az első nagyobb tárlatra, ami a „Csutora, fűrész” címet kapta, s a korabeli – múlt századi – falusi mesterségeket mutatta be az egykori MMIK kiállítótermében.

A következő években ehhez hasonlóan bemutattuk a füstös konyhát, a szövés folyamatát a kendertől a vászonig, majd a kenyérkészítés gyakorlatát és kellékeit a búzaszemtől egészen a kemencés kenyérig. Most pedig a Liszt-iskolában egy suszterájt, vagyis egy korabeli cipészműhelyt rendeztünk be, meseműhelyként. Összekapcsolva a népi mesterséget a Benedek Elek-évvel.

– Mennyire követik nyomon a tárgyak vagy éppen az aktuális tárlatok a paraszti élet átalakulásait?
– Nagyon is! Tulajdonképpen a 20. század elejétől egészen a század közepéig vannak prezentálható dokumentumaink. A Félre csupor, hadd férjen a fazék is kiállításnál például kifejezetten az volt a cél, hogy a térben szembeállítsunk egy füstöskonyhás és egy későbbi, kicsit polgárosodottabb csikós sparheltes házbelsőt. Fontos, hogy a változás a tárgyak szintjén is megjelenjen, hiszen így lehet csak igazán követni a falusi élet változásának folyamatait.

– Múzeumi eszközök és terek híján hogyan lehet egy ilyen független néprajzi gyűjteményt tárolni?
– Hát, ahogy a férjem szokta mondani: a tárgyak nagyon jól össze tudnak húzódzkodni. A kiállítások alkalmával pedig nagyon jól ki tudjuk bontani őket. Mindenesetre alapos csomagolási technikát sajátítottunk el az elmúlt években. Ezenkívül a karbantartás és ápolás is fontos.

– A muzeológusok, néprajzosok elfogadták egy „kívülálló” munkáját? Hiszen Ön nem etnográfus.
– Valóban nem, ám a diplomamunkámat néprajzi témából írtam, és Andrásfalvy Bertalan professzor bírálta el. Ezenkívül fontosnak tartom a folyamatos önképzést. Erdélyben valamelyest elsajátítottam a bútorfestés fortélyait, de népmesetanfolyamot is végeztem a Hagyományok Házában. És rengeteg időt töltök „terepen”: az Őrségben vagy Muravidéken.

Nyilván saját értékeimhez és tudásomhoz mérem magam, nem szeretnék versenyre kelni a néprajzosokkal, muzeológusokkal. Viszont úgy érzem, hogy nagyon jó kapcsolatot sikerült velük kialakítanom, sok segítséget kapok tőlük. Ugyanilyen jó a viszonyom az iskolákkal is. Miután megszűnt az MMIK, új kiállítótér után kellett néznünk.

Örülök, hogy a Liszt Ferenc Általános Iskola felajánlotta, hogy náluk rendezhetünk tárlatokat. Nem is biztos, hogy mindig művelődési házban kell gondolkodni. Rengeteg üres tanterem van, amiből kiállítóteret lehet varázsolni. Ez azért is jó, mert közel viszi a gyerekekhez azt a világot, amiről ők már keveset tudnak. Vicces, de olyan szavakat kell nekik megtanítani, hogy „kredenc”.

– A néprajzon belül van kedvenc területe?
– Nálam a mese a nagy szerelem! Az élőszó hagyományát, a beszélgetéseket nagyon fontosnak tartom. Mindenki vonzódik a csodákhoz, a mese pedig egy csoda, mindenki vonzódik a régi tárgyakhoz is, mert megérintenek minket. Arról nem is beszélve, hogy a tárgyak is mesélnek.

Kedvenceim a gyermekkorom emlékei, az akkori konyhánk, az összes berendezésével együtt. A tárgyakra szeretek rácsodálkozni, hogy mennyi ideig megőrizte őket az idő. Egy egyszerű, fából készült csizmalehúzó hogyan tud 100 évig megmaradni, vagy egy szövőszék, amin keményen dolgoztak évtizedekig.

– Talán, mert ezek még nem a fogyasztói társadalomnak készültek, hanem időtálló daraboknak. Amúgy a hétköznapokon használ ilyen korabeli eszközöket?
– Egyre inkább „visszaépülnek” a régi tárgyak az életembe. Nincs karácsonyi sütemény a régi diódaráló nélkül! Persze a technikát nem lehet kizárni az életünkből. De a laptop mellett sok praktikus és szép eszközt lehet használni a múltból.