A „Lipótmező” angyali és ördögi arca

 Előadás az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet mindennapjairól

A jogi végzettséggel is rendelkező szakorvos – aki jelenleg a Nyírő Gyula Kórház - Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetének egyik vezető munkatársa – maga is éveket dolgozott a „Lipótban”. Zalaegerszegi előadása során felvázolta az OPNI „benti életét”, az osztályok működését, a kezelések során alkalmazott – hol tudományos, hol embertelen – eljárásokat, bánásmódokat. Felvillantva az intézet „angyali és ördögi arcait”. Mindjárt az elején tisztázva: nem nosztalgiaestre készült. Annál is inkább, mert sokszor a szakma és a közvélemény is hajlamos csak a szépre emlékezni a pszichiátriai intézettel kapcsolatban. 

Az tény, hogy szép volt a környezet, ahol a 19. században felépült az intézet. Az 1868-as nyitáskor sokan gondolták azt, hogy megnyugtató, gyógyulást segítő zöldövezetbe kerülnek a betegek. A valóság azonban az, hogy az ápoltak nem jöhettek ki a falak közül, és az akkor még Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda névre hallgató intézet azért került a külvárosi Lipótmezőre, hogy a betegeket távol tartsák a várostól; a pszichiátria ne legyen szem előtt. Mint mondta, ez általános eljárásnak számított: a zalaegerszegi pszichiátria sem véletlenül került Pózvára, a külső kórházba.

A „Lipót” totális intézményként működött, vagyis hierarchikus felépítésű volt, mindenkinek megvolt a szigorú feladata, szerepköre, amit szimbólumokkal is jeleztek.  A ruházaton túl leginkább egy csőkulcs szerű tárgy választotta el egymástól az ott dolgozókat a betegektől. Ez az eszköz az ajtókon lévő csonka kilincs elfordítására szolgált. „Én kimehetek, de te nem” – ez volt a hatalom jelkepe a kezeltek felé. Ez a zárt osztály lényege – fogalmazott. A probléma az, hogy az orvos – akitől a beteg törődést, odafigyelést, empátiát várna – egyben őrré is válik, hiszen ő mondja meg, mikor mehet haza a páciens. A „nyugati” országok jó részében ez nem így van, ott egy független, kívülálló szakorvos, konzílium dönt arról, hogy mikor tekinthető gyógyultnak a beteg. Nálunk az őr és gyógyító feladatkör afféle „szerepösszemosást” jelentett. A Lipót mindennapjait így a szabadságért való verbális küzdelem határozta meg. Aki jól viselkedett, kimehetett parksétára: ez volt az első fokozata a kommunikációnak. A második, hogy mikor mehet haza az illető.

A pszichiáter beszélt az éjszaki ügyeletek túlkapásairól, a verésekről, „leszedálásokról” (hogy az ügyeletes aludni tudjon, sokszor benyugtatózta a beteget), valamint a korrupcióról is. (Betegfelvétel és kiengedés pénzjuttatásért cserébe.) Persze emellett az OPNI tudományos műhelyként is működött, fiatal szakorvosokkal, szakmai laborokkal, előadásokkal, konferenciákkal. Sokszor még az „eretnek gondolatoknak” is helye volt – mesélte.

A "Lipót" főépülete a 2010-es években (Forrás: Wikipédia.hu)

Vizi János előadása végén leszögezte: szerinte indokolt volt a „Lipót” bezárása, mert a 139 éves ház már nem volt alkalmas modern, 21. századi pszichiátriai feladatok ellátására. A műemlék jellegű épületért persze kár, és mindenki reméli, hogy megmenekül a pusztulástól. A bezárás körülményeit viszont óriási szakmai hibának és embertelenségnek tartja. Hat hónap alatt zárták be a pszichiátriát és ürítették ki az épületet, szétverve az orvos-beteg kapcsolatokat. Úgy véli, hogy több éves előkészítő munka után lehet csak a kezelteket fokozatosan más helyre és más orvoshoz irányítani, és ez itt nem történt meg. A hirtelen változást ugyanis mindig a beteg „szívja meg” – tette hozzá.

A pszichiátriai intézet épületéből a tervek szerint magániskola lesz a jövőben.