Őszintén a crohn betegségről és a sztómáról

A betegség, mint útmutató

- 15 éves voltam, amikor egyik napról a másikra erős hasfájás, hasmenés, hányás jelentkezett. Diétát javasolt a háziorvosom. Aztán ez az állapot két hónap alatt egyre rosszabb lett, 20 kilót fogytam. Akkor még szigorúbb diétát javasoltak. Végül, amikor 38 kilóra lefogytam, legyengültem, nem tudtam felállni, csak ha futni kellett a mosdóba, akkor kórházba utaltak. Fél évig speciális tápszeren éltem. Aztán jobban lettem, azt hittem elmúlt a baj, nem is sejtettem mi vár még rám. Fél év tünetmentesség után újból rosszul lettem, immár 32 kilós testsúllyal kerültem az intenzívre, anorexiásnak titulálva. A betegség pontos okát egyébként még ma sem tudják, a bélrendszer, illetve az emésztőrendszer bármely részén jelentkező gyulladást jelent, mely bélszűkülettel jár együtt. Végül is sikerült diagnosztizálni nálam a crohn betegséget, és küldtek Budapestre, ahol azonnali műtétre került sor. Itt tudtam meg, hogy ki kell vezetni a bélrendszerem a testen kívülre, bár bíztattak, hogy csak átmeneti időre. Ekkor lelkileg is teljesen összeomoltam, azt hittem végem van, közben jött a híre, hogy a sok betegség miatt évet kell ismételnem a suliban is. Ez volt a mélypont, de nem volt választás, talán a másnapot sem éltem volna meg. Kétségbeestem, hogy lehet így élni, mit szólnak mások, mi lesz velem, hogyan fogom eltitkolni. De a műtét után sokkal jobban lettem és innét úgy gondoltam a sztómára, mint ami megmentette az életem, és dehogyis fogom ezt szégyellni. Szerencsére olyan baráti köröm lett, akik ezt teljesen elfogadták és támogattak, sőt még a szerelem is megtalált. 

- És te is tudtál másnak segíteni?

- Igen, már Pesten a kórházban. Volt egy ugyanilyen műtétre váró lány (többségében a fiatalokat és egyre fiatalabbakat érint a chron betegség), nagyon elkeseredve. Őt bíztattam, hogy nem lesz semmi baj. Ez akkora erőt adott nekem is, amit addig nem tapasztaltam. Ebből született később a blogom is, melyben a betegtársakat kívántam támogatni. Eleinte legalábbis ez volt a főprofil, aztán itt is változás lett.

- Merthogy a pályádat is befolyásolta a betegség.

- Igen, vendéglátásban szerettem volna dolgozni, barista voltam. Amikor kiderült a betegségem, visszavonták az oklevelem. Aztán utat tört az igazi érdeklődésem, melyet valószínűleg egyébként sosem találtam volna meg. A ruhák. Nagyon érdekel a divat, a ruhatervezés, a stílustanácsadás. Elkezdtem azóta egy szabó iskolát, tervem, hogy egyetemre menjek, divattervező legyek és a nagy álmom, hogy majd Franciaországban dolgozzak egyszer. Sztómával az oldalamon még modellkedtem is egy ideig, és ott is nagyon empatikus emberekkel találkoztam.

- Talán, mert teljesen el tudtad fogadni magad, ezt tükrözték vissza az emberek. Honnan ez a pszichés erő?

- Hagyom, hogy a saját tapasztalatok vigyenek előre, a rosszakat fel kell dolgozni, ebből tanulni lehet. A betegség megmutatta nemcsak azt, hogy milyen táplálékok és étkezési szokások valók nekem, hanem az erős önelfogadást, hogy mennyire támogat a családom, kik a valódi barátaim és hogy mi az én igazi utam. Ma már hálás vagyok ezért és remélem, hogy panaszmentes maradok, mert a mai álláspont szerint 10-15 év tünetmentesség után lehet gyógyulásról beszélni. A sztómámat 2 év után bezárták, először féltem is, mert már nem is emlékeztem a fájdalom nélküli életre. Üzenem a sorstársaknak, ez nem a világ vége, csak egy mélypont, ami után jobb lesz az élet. Ne attól féljenek, hogy kiközösítik őket. Nem kell semmitől sem félni. Túl kell rajta lenni.