Kosztolányi "újratöltve”

Emlékév és életműmentés másként

Ebben a kiválóságban azonban még rengeteg titok lappang, melyek jó részére csak a most zajló kutatásokkal derül majd fény. Zalához talán csak annyi köze volt, hogy írt úti jegyzetet Göcsejről a Pesti Hírlapban (1932), mely értekezés a Nyelv és lélek című művében is megjelent. Az évforduló azonban önmagában is elég apropó az emlékezésre. Külön öröm, hogy kosztolanyidezsoter.blog.hu néven néhány hónapja fiatal irodalmárok által szerkesztett weboldal is gyűjti a róla szóló cikkeket, anyagokat.

Ha élne, valószínűleg lelkesedne az internetért, mely képes az egész emberiséget egy nagy hálózatba kapcsolni (mint ahogy kezdetben lelkesedett az eszperantó nyelvért is, mely a nemzetek nyelve helyett létrehozza az ember nyelvét, eloszlatva a bábeli zűrzavart), aztán végül kiábrándulna. Mert a virtuális technikák kínálta gyors és tömör kommunikáció egyben a nyelv silányulásához is vezet. Kosztolányi pedig mégiscsak a magyar nyelv művésze volt; „nyelvtisztítóként” kerülte az idegen szavakat, a magyar nyelvet „korlátlan területnek” tekintette, ahol „alkotni, játszani és táncolni lehet” (l.: Nyelv és lélek: A magyar nyelv).

Persze azon gondolkodni, hogy mit szeretne most és mit ítélne el, csupán elmélkedés, ábránd és játék. De hát épp ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni egész lényét, szellemiségét. Játék és halál; színek és gyász; gyermeki naivitás, bohémság és a bús férfi komorsága. Jó élet és rossz élet, arany és sár; a végtelenségig lehetne fokozni azokat a tökéletes ellentétpárokat, melyekkel minden pillanatban az emberi lélek rejtelmességét fejezte ki, a maga játékosan egyszerűnek tűnő stílusában. „A stílus ötvöse, a szavak kalandos és megbűvölt zenésze volt” – írta róla a Nyugatban halála után egy évvel Szabó Lőrinc (Nyugat 1937. 12. szám).

Ismereteink mégis töredékesek, ha műveit emlegetjük általában klisékben gondolkodunk: Édes Anna, Aranysárkány, Pacsirta, Hajnali részegség no meg a színes tinták. Persze ezzel nem csökkenteni kívánjuk e művek jelentőségét, csak jelezni, amit Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész (a készülő Kosztolányi-monográfia szerkesztője, az életmű kutatója) már régóta mond: Kosztolányi helyét, szerepét újra kell gondolni a magyar irodalomban és az iskolai oktatásban! Az emlékév pedig épp erre az újragondolásra ad lehetőséget. „Nem klasszikusnak született, de azzá nőtt” – írta Szabó Lőrinc.

Ám e klasszikussá válás során elveszett valami a Szabó és Szegedy-Maszák értekezései között eltelt időben. Művei egy része a kommunizmus évtizedeiben vagy csonkán vagy cenzúrázott formában jelent meg, verseskötetei jó része nem kapott kellő publicitást. Ilyen például az 1912-es Mágia vagy az 1916-os Mák című kötet, melyek az addigiakhoz képest egy sokkal misztikusabb, archaikusabb, sejtelmesebb világot tárnak elénk (Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, Köd előttem köd utánam, Boszorkányos este, Szeszélyes futamok a holdról).

Szabó Lőrinc szerint épp e versciklusok jelentenek egyfajta váltást művészetében: a költő „győzelmet arat zűrzavarán, fegyelmeződik a gyermeki hisztéria, halkul az egész hangszerelés”. Az individualizmus, az „el nem köteleződés” viszont mindvégig megmaradt. Ezt persze lehetett támadni balról és jobból, annál is inkább, mert Kosztolányi elhatárolta magát mindkét oldaltól.

Ahogy Szegedy-Maszák a Heti Válasz karácsonyi számában nyilatkozta: az ‘50-es évektől kezdve a költő megítélésének talán a legtöbbet Heller Ágnes könyve – Az erkölcsi normák felbomlása – Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában – ártott. (Heller ma már nem vállalja fel akkori gondolatait.) Az irodalomtörténész szerint azonban a Kosztolányiról való gondolkodást új alapokra kell helyezni, a nyelvi kultúránk fennmaradásában pedig döntő szerepe lehet az életmű gondozásának.

Reméljük, ez az új alap mentes lesz a „túlidealizáltságtól”, s az „eszményi költő”-képétől. Legyen ezért a megújulás, illetve a megalkuvást nem tűrő, irigységet elutasító szabad szellem jelmondata, a Költő a huszadik században című vers egyik mondta: „Én önmagamat, önmagammal mérem.”