Az operett nem könnyű műfaj!

Nem készült operettszínésznek

Első nagy sikerét a Dzsungel könyve című musical-ban érte el, ahol Maugli szerepét alakította. 1998 óta öt Közönség-díjat kapott (a Dzsungel könyve, a Marica grófnő, a Bob herceg, a Mária főhadnagy és a Gül baba című darabokban nyújtott alakításáért), 2009-ben pedig Színházbarátok Köre-díjban is részesült. Nem szereti a play backet, ezért – egy egyszeri tévés szereplést leszámítva – mindig élőben énekel. Szereti Kate Bush-t és Genesis-t. Szabadidejében pedig kisfiával foglalkozik, vagy kutyájával sétál. A színművésszel a Kávészünet-ben operettekről és próbákról beszélgettünk.

- Az idei év nagy operett előadása a Mágnás Miska lesz, ahol Miska szerepét alakítod. Elkezdődtek már a próbák?

- Már készülök a szerepre. Szó szerint, ugyanis éppen most határoztam el, hogy újra elkezdek konditerembe járni.

- Ekkora fizikai megterhelést jelent felkészülni az előadásra, hogy edzeni kell előtte?

- Igen, főleg hogy az eddigi szereposztásokhoz hasonlóan mindenki „kettőzve” van a darabban, engem kivéve. Ilyen alkalmakkor – mikor egy-egy szereplőt ketten is megformálnak – nekem mindkét kollégával el kell próbálnom a közös jeleneteket, ami elég fárasztó, ha nem edzett az ember. Minden új darabnál meg kell tanulni beosztani az energiáimat, s ki kell tapasztalnom azt is, hogy melyek azok a jelenetek, vagy inkább pillanatok, amikor lehet egy kicsit lazítani. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy a tánc után lihegjek a prózai rész alatt.

- Az általad megformált szerepek miért nincsenek megkettőzve? Nincs hozzád hasonló karakter a társulatban?

- Azért biztos lenne! Bár tény, hogy a vidéki színházakban, melyek nem afféle szakosodott teátrumok, nehezebb olyan előadót találni, aki egyszerre tud énekelni, táncolni, vagy éppen prózai jelenetet előadni. Nagyon örülök, és büszke is vagyok rá, hogy évek óta engem kérnek fel az operett darabok főszerepeire. Igyekszem maximálisan felkészülni, és a legjobb tudásom szerint dolgozni.

- Nem érzed, hogy skatulyába zárnak ezek az alakítások?

- Nem, mert mind-mind más karakterek voltak a figurák. Mindegyikben megtaláltam az egyedi stílust, a saját „ízt” – ha úgy tetszik, s ügyeltem rá, hogy véletlenül se legyen összehasonlítható valamelyik régebben megformált főhőssel.

- Korábban játszottál drámai szerepeket is. Még Ördög is voltál a Csongor és Tündében. Nem hiányzik?

- De igen. Ruszt József viszont még annál is jobban, hiszen ezek a darabok főleg ahhoz az időszakhoz köthetők, mikor még ő is rendezett a színházban. Rengeteget tanultunk tőle, nemcsak konkrétan a próbákon, hanem azt követően is. Rendszeresen leült a fiatalokkal beszélgetni, s mindent elmagyarázott egy-egy szerepről. A Rómeó és Júlia című darabban például, ahol Rómeót játszottam, három napon át csak velem foglalkozott: szövegértelmezési gyakorlatokat végeztünk, megbeszéltük a hangsúlyokat, szüneteket; mindent. Azóta se nagyon találkoztam ilyen rendezővel. Talán az Othello Gyulaházán című darab rendezője, Telihay Péter vall hasonló elveket.

- Láttad már, hogy a Wikipédia internetes portálon külön szócikk van Rólad?

- Nem, nem láttam! Ez nagy meglepetés! Azt tudtam, hogy újságcikkek, kritikák vannak a világhálón több darabról is, amiben játszottam, de ezt még nem láttam. Biztos néhány helyi operett-rajongó szerkesztette.

- Ebben a szócikkben többek között az olvasható, hogy operett-csapatot működtetsz, akikkel járod a megye falvait.

- Ez tulajdonképpen egy magánvállalkozás. Korábban Faragó András, P. Burus Sándor és Segesvári Gabriella kollégáim járták operett slágerekkel a környéket. Mikor azonban elmentek a társulattól, támadt egy űr. Végül szerveztünk egy új csapatot. Amúgy nemcsak Zalában lépünk fel, hanem országszerte, sőt a határokon túl is voltunk már.

- Szereted az operettek világát, vagy inkább megélhetésként tekintesz rá?

- Nagyon szeretem! Bár eleinte nem készültem operettszínésznek. Úgy érzem, hogy rengeteget köszönhetek a „klasszikusoknak”: Pitti Katalinnak, Oszvald Marikának, Csere Lászlónak. Utóbbi páros számomra az etalon! Velük, és a műfajjal még a békéscsabai színpadon ismerkedtem meg, pont a Marica grófnő kapcsán, ahol akkor táncosként szerepeltem, mint végzős hallgató.  Érdekes és izgalmas volt, hogy később ismét találkozhattam Csere Lászlóval, immár a zalaegerszegi színpadon.

- Mi fog meg egy fiatalembert az operettben? Bírálói cukormázasnak, giccsesnek, könnyen befogadhatónak tartják, és sokan úgy vélik, hogy ez inkább az idősebb korosztálynak való.

- Annak könnyű, aki nézi. Amúgy az operett nagyon nehéz műfaj. Én pont az összetettséget szeretem benne. De akkor jó, ha a nehézség a szereplőkön nem látszik. A színésznek mindig könnyednek kell lennie a színpadon. Ha valaki arra koncentrál, hogy mi lesz a következő lépés, vagy dal, akkor erőltetetté válik az előadás. Azt nem hiszem, hogy csak az idősek szeretik. Úgy látom, hogy az előadásokon, vagy a vidéki műsorokon nagyon sok a fiatal, akik velünk éneklik a dalokat.

- Csupán múltat idézőek az operett előadások, vagy meg is tud újulni a műfaj?

- Inkább múlt, hiszen nagyon régen nem született már új operett. És a szórakozáson túl, a közönség is inkább a korabeli, 19. századi hangulat felidézésére vágyik egy-egy előadás kapcsán. Persze ez nem jelent elavultságot. Sőt, új technikákkal, színpadképpel nagyon is maivá lehet varázsolni a darabokat, úgy, hogy a lényeg sem tűnik el. Annak viszont nem vagyok híve, hogy a modernitás jegyében átírják a szövegeket, vagy a dallamokat. A „Jaj cica”, az csak Jaj cica marad, ha a fene fenét eszik is!