Soha nem kérdezte: miért?

                                          Az autista gyerekek szülei segíthetnének egymásnak

- Egyszer valamit nem értett, megpróbáltam elmagyarázni, de azt mondta, anyu én ezt másképp gondolom. Akkor beszéltem neki először erről a betegségről. A mi számunkra nagycsoportos korában derült ki, amikor a logopédus szakvizsgálatra küldte – mondja, Buzás Ferencné.

A 20 éves lányra, vagy inkább a gyönyörű hangjára a Nyitott Ház jubileumi ünnepségén lettem figyelmes. Kriszti akkor éppen vizsgázott a felsőfokú képzést adó idegenforgalmi iskolában. Ezért személyesen nem tudott jelen lenni, csak felvételről szólt a hangja, mely sokunk lélegzetét elállította.

- Sok sorstársának Kriszti jelenti a fényt az alagút végén – teszi hozzá az édesanyja, utalva azokra a szülői összejövetelekre, ahol egykor megosztották egymással a tapasztalatokat, amit annak idején nekik is jól jött volna. – Nagyon magunkra vagyunk hagyva a problémánkkal. A legnehezebb volt a 16 éves kor, amikor súlyos válságokat élt át és érdemben nem tudtak segíteni. A Nevelési Tanácsadóban a pszichológus azt mondta, ilyen súlyos esettel nem foglalkoznak…A mentálhigiénés központban pedig csak teszteket végeztek, ami megerősítette a betegségét, de nekünk arra lett volna szükségünk, hogy valakivel kibeszélhesse, ami a lelkét nyomja. De magunktól kellett nagyon sok mindenre rátalálni. Így a bicskei mozgásterápiára, ahova másfél évig hordtuk. Szintén kamaszkorban. A csecsemő és kisgyerekkori kimaradt mozgásformákat tanítják, így új kapcsolat rendszerek épülnek ki az agyban (talán kisgyermekkorban még hatásosabb lett volna, ha tudnak róla!)

- Te hogy nevezed az autizmust? És milyen érzés volt, amikor elolvastad azt a szakdolgozatot?

- Problémának nevezem, változó hogy kezelem. Érdekes volt olvasni azt az írást, mintha tükröt tartottak volna elém. Tulajdonképpen mindig érdekelt, hogy megismerjem önmagam – mondja Kriszti.

- Nehéz meghatározni ezt a betegséget – egészíti ki Buzás Ferencné. – Sokan nem ismerik mi ez, és „bolondnak” gondolják őket. Holott nem azok. Őszinték, becsületesek, kimondanak mindent, számukra csak az igen vagy a nem létezik, a köztes dolgok nehezen érthetők, az ok – okozati kapcsolat nem egyértelmű számukra, a szavak több jelentése szintén nem. Krisztinek 120 – 130 IQ tesztjei vannak és sok mindenben okosabb, mint az átlag. Elméletben nagyon jó, lexikális tudásával bármelyik műveltségi vetélkedőt megnyerhetné. Ami nehéz, az a gyakorlat. Például nem elég elmagyarázni, hogy hogyan jutna el Szombathelyre: egyszer, de csak egyszer meg kell neki mutatni lépésről lépésre, utána tudja.

Kriszti álma ugyanis, hogy énekesnő legyen és a szomszéd megye főiskoláján tanuljon. Ehhez az énekhangja, melyet külön órákon képez, már megvan. A felvételin azonban zongorázni is kell, ezért nekifogott, hogy a felsőfokú iskola és a szakmai gyakorlat mellett megtanul ezen a hangszeren.

- Későn jöttünk rá arra, hogy tehetsége van a zenéhez, csak amikor hallottuk a szalagavatón a „Paradicsom meghódítását” hogyan énekli. Azóta jár szolfézsra is és például a Titanic zenéjét hallás után lekottázta.

- Régebben is énekeltem az iskolai kórusban. Szerettem, de annyira nem érdekelt. Csak amikor egy karácsonyi műsoron először szólózhattam. Szeretem a szereplést, a rivaldafényt. Énekesnő szeretnék lenni, mást el sem tudok képzelni foglalkozásnak.

Pedig tehetsége más téren is van. Kézügyessége nyomán gyönyörű gyöngy ékszerek készülnek, melyek bonyolult mintáit könyvből, internetről figyeli ki, illetve saját mintákat is alkotott. Rendelése is akadt már. De kedves, általa készített tűzzománcok díszítik a szobáját. Jó érzéke van a sütéshez, könyvnyi vastagságú sütemény recept gyűjteménye van. És megállja a helyét a vendéglátásban, ahol nyári gyakorlatát tölti. Az angol nem okoz nehézséget. Érdekli a történelem, az irodalom, a művészettörténet.

- Kiskorában melyek voltak az első jelek?

- Nem alakult ki az énkép, nem volt „miért” korszaka, egyáltalán nem játszott szerepjátékot, soha nem babázott, nagyon későn kezdett beszélni, nem tartotta a szemkontaktust, kimaradtak bizonyos mozgásformák. Azért is jó lenne egy szülőkből álló csoport, hogy segítsünk egymásnak. Van olyan anyuka, aki évek multával is csak azt mondogatja, hogy az ő gyereke miért ilyen? Ezen túl kell lépni. Sok bántás ért minket is.

- Általánosban nem csúfoltak, a gimnáziumban igen, s a mostani iskolában is van, aki elkezdte. Elengedem a fülem mellett, de mindig nagyon bánt. Én úgy vagyok, hogy, aki faragatlan, azt messziről elkerülöm. Nem én keresem őket, de sajnos mindig megtalálnak – panaszolja a fiatal lány.