Az advent jegyében

Egy korty derű

A népszerű újságíró, V. Kulcsár Ildikó mindjárt a beszélgetés elején bevallotta, hogy Csopak és Balatonfüred mellett Keszthely is az egyik legkedvesebb Balaton-parti települései közé tartozik, egy jól sikerült szilvesztere és egy keszthelyi barátnője miatt.

Elmondta azt is, hogy 1990-ben lett újságíró, férj és öt gyerek mellett; a hivatásáról pedig, hogy „az újságírásban az a gyönyörű, hogy minden riportalannyal hangot kell találni. Nagyon szeretek írni és a világon a legjobban az emberek érdekelnek.“ Már két éve folyamatosan járja az országot és a környéket „Egy korty derű“-vel, s mindenhol azt tapasztalja, hogy hiányzik a derű. Márpedig meg kell próbálnunk észrevenni magunk körül a jót, legyen szó akár a férjünktől kapott reggeli kávéról, vagy, hogy a kamasz gyerekünk éppen nem szemtelen.

Mint mondta: az Advent a szeretetről szól. A szeretethez pedig kell egy partner. A magány ellen az egyetlen ellenszer: vegyük észre, hogy van, aki nálunk is magányosabb, szerencsétlenebb. Van gyógyszer magány ellen, de nekünk kell kinyújtanunk a kezünket a másik felé! S mindenki számára akad egy másik kéz, amely visszanyúl felé. Ő maga optimistának született, ami nagyanyai „öröksége“.

Azt tartja, hogy a műveltség, a humor és az életszeretet nem elvehető senkitől, s hogy ő tudatosan terjeszti a derűt. Főleg amióta Olaszországban egy hétköznapi külsejű, többgyermekes családanya közvetlenül az után, hogy ő kétségbeesetten kiabált a fiaival, hozzá fordult, s köszönésképpen csupán ennyit mondott neki olaszul, széles mosoly kíséretében: „Hölgyem, süt a Nap!“

Mint mondta: a Ne félj, mesélj rovatához kapcsolódóan hetven százalékban megrendítő leveleket kap olvasóitól. Példaként elmesélte kilenc testvér történetét, akik egy hónapon belül vesztették el mindkét szülőjüket. Két felnőtt korú is volt közöttük, akik lehettek volna a kisebbek gyámjai, de egy a lakhatási feltételekre vonatkozó jogszabály ezt nem tette lehetővé. A magyar gyámügy szétválasztotta a kicsiket, különböző gyermekotthonokba helyezve el őket.

Megírta a történetet, hozzátéve, hogy ha hozzáépítenének a házhoz egy plusz szobát és fürdőszobát, a jogszabály értelmében is együtt maradhatnának a testvérek. A cikk megjelenése után két nappal egy vadidegen férfi felhívta. Elmondta, hogy a felesége mutatta meg neki az írást, s mivel ők megtehetik, felajánlják a szükséges 3 millió Ft-ot a célra. Ennek köszönhetően együtt maradhatott a kilenc testvér.
Mindez egyetlen cikke hatására történő csoda, ami feltöltötte őt hittel. S mint mondta, a legszebb az egészben, hogy a férfi nem engedte felfedni kilétét, még a testvérekkel sem találkozott, mert zavarta volna „a hős megmentő“ szerepkör.

„Sok a pokol, nem vitás. A kapcsolatok életben tartásához a folyamatos kommunikáción és beszélgetésen túl két dolog nagyon kell: irónia és önirónia. Sokszor rájövünk, hogy mi magunk vagyunk az okai a kudarcainknak. Némi kedvességgel, humorral, iróniával sokkal többre megyünk, mint kivont karddal. Egy családban általában olyan a hangulat, mint amilyen az anyáé. Ez pedig nagy felelősség!”

Végül „Csorog a lé” címmel szintén egy megtörtént esetet mesélt el, amikor is egy ismerősüknél vendégeskedve látta, hogy a háziasszony újságot tett a levesestányér alá, hogy össze ne koszolódjon az asztal. Vele lévő kislánya egyszer csak elkiáltotta magát: „Anyu, Nők Lapja van a levesestányér alatt! És épp a te képedre csorog a lé!” A vendéglátó szabadkozott, mire az írónő tettetett jókedvvel így válaszolt: „Ugyan már, ez az újságok sorsa!”