Hortobágyi kényszermunkán

Hatvan éve történt – Kitelepítések az ötvenes években

Azon az éjjelen nem voltak egyedül, beindult a Rákosi Mátyás által irányított terrorgépezet, és 1950 és 1953 között csak a jugoszláv, osztrák határ mellől – mindenüktől megfosztva – közel nyolcezer embert telepítettek ki a hortobágyi kényszermunkatáborokba. Mindez hatvan éve történt. Az emberi jogokat súlyosan sértő deportálásokra emlékezve tartottak konferenciát a közelmúltban Budapesten, ahol elhangzott: a szomorú események hatvanadik évfordulójára emlékművet emelnek idén a fővárosban.

Ezek az emberek miért jutottak az üldözöttek sorsára? Rákosi kijelentette: osztályellenségek voltak, Takács János – a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének alapító elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke – szerint: „mert volt valamijük“. Nem feltétlenül voltak vagyonosak (az édesapja boltos volt a faluban), de ingóságaikra, kétkezi munkájukra szükség volt az erőszakos tsz-esítés során.

– Az istállóban kaptunk szállást, priccsünk sem volt, szalmán feküdtünk, térdünkön ettünk, mert még az asztalhoz sem ülhettünk le a munkatáborban. Rabszolgaként tartottak és rabszolgaként dolgoztattak bennünket. A tiszaföldi vasútállomásról indulva 18 kilométer hosszan kellett oda-vissza terelnem a gulyát, a fél egyenlítőt sikerült így legyalogolnom. De többnyire kőművesként robotoltam. Egyszer alapot építettünk egy háznak téglából.

Odajött egy őr. „Piszkos csetnik banda“ – ordította ránk, és megparancsolta, hogy csak két sor téglát rakjunk. Ezek az épületek egyébként vályogból készültek, téglát csak az alapoknál használtunk. Nos, ez a ház – a gyenge alap miatt – a telet követően össze is dőlt. Hiába akartunk jól dolgozni, folyamatosak voltak a megaláztatások. Megszokott dolog volt a verés. Hason, lábainkat felemelve ütötték a talpunkat, közben forognunk kellett a „seregjen“ vezényszóra.

Nagyon primitív embereknek kellett engedelmeskednünk: a fizikai megpróbáltatáson túl a lelki terror, a megalázás jelentette a legnagyobb traumát. Több helyi lakos azonban segítségünkre volt.
De sokan feladták a küzdelmet, jómagam kedélyes felfogással – ha lehet így a helyzetről fogalmazni – igyekeztem túlélni az egészet.

Legjobb lenne elfelejteni? Erről Takács János a következőképpen vélekedik:
– Közel a nyolcvanadik életévemhez, de korábban is azt vallottam, e nélkül a borzasztó élmény nélkül nem lettem volna az, aki. Megtanultam úgy élni, hogy képes legyek alkalmazkodni a körülményekhez, ne ártsak senkinek, inkább segítsek.

A Nagy Imre által meghirdetett amnesztia idején 40 hónap múlva szabadult Takács János, aki orvos szeretett volna lenni. Szabadulását követően segédkönyvelőnek helyezkedett el Kanizsán, elvégezte a közgazdasági egyetemet, majd egy szerencsésnek nevezhető ellenőrzés során, mivel elégedettek voltak munkájával, állásajánlatot kapott a Nemzeti Banknál. Kitelepített múltja miatt azonban majdnem meghiúsult az állás, de Szita József lispeszentadorjáni tanácselnök kiállította az igazolást, miszerint: nem volt ellensége a rendszernek.

1968-ban került a kanizsai bútorgyárhoz, ahol főkönyvelőként, gazdasági igazgatóként dolgozott. A Kanizsa Trend Kft.-től 1999-ben ment nyugdíjba, mint alapító ügyvezető. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete mellett alapítója volt az 1992-ben újjászervezett Piarista Diákszövetségnek. Munkásságáért Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára címmel tüntették ki 2007-ben.

Mint fogalmazott, élete útján nagyon sokat kellett tennie azért, hogy bebizonyítsa, értékes ember. A megélt nehézségek ellenére szerencsésnek tartja magát, de sokan a mai napig nem tudják feldolgozni a történteket, az elszenvedett sérelmek miatt él bennük a fájdalom. 

A hortobágyi elhurcoltak egyesülete igyekezett tenni azért, hogy erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesülhessenek a kitelepítettek. A rendszerváltás után minimális kárpótlást kaptak, majd az egyesület közbenjárására rendeletet hoztak arról, hogy aki három évet töltött munkatáborban, havi 20 ezer forintos nyugdíj-kiegészítést kapjon. De annak is kettétört az élete, aki csak egy évet raboskodott ott. Sokak pedig ezzel a húszezer forinttal kiegészítve is rendkívül minimális nyugdíjból élnek, mert a megbélyegzés munkavállalásukat is megakadályozta.

– Kevesen tudják, hogy miért és miként zajlottak a kitelepítések az ötvenes években. Egyre kevesebben leszünk, akik beszámolhatnak még az átélt szenvedésről. Ezért szinte utolsó alkalom az emlékmű állítása, mellyel nyomot kívánunk hagyni az utókornak a történtekről, illetve méltó emléket állítani azoknak, akiket bírói ítélet nélkül fegyencként dolgoztattak a hortobágyi kényszermunkatáborokban.