Szakosztályok vitrin mögött

Sporttörténeti pillanatok a göcseji múzeumban

Sajnos, erre a kerékpárra nem pattanhatunk fel, hiába csábít a gondolat. A próbakör – divatos kifejezéssel – szakemberek által nem ajánlott. A velocipéd ugyanis alapos restauráláson esett át, miután feltételezett helyéről – a neszelei Deák-kúriából – a múzeumba került. A járgány így lehet most a tárlat egyik fénypontja: be-és kilépéskor olyannyira uralja a teret, hogy búcsúpillantás nélkül lehetetlen elhagyni a helyszínt.

A helyszínt, melyet hívhatnánk sportcentrumnak, ringnek, küzdőtérnek is. Ha a vitrinek nem emlékeztetnének folyamatosan arra, hogy mégiscsak múzeumban járunk. És ebből egyenesen következik, hogy „műtárgyakat” szemlélünk. Például Bérces Edit ultramaratonista-futó cipőjét, melyben 2005-ben a görögországi 24 órás verseny győztese lett. De említhetnénk Csondor László egykori birkózó adidas-melegítőjét (amit szülei annak idején Jugoszláviából hoztak, mert itthon nem lehetett kapni), vagy az akadályfutó Góczán István szögescipőjét, ami szintén üveg mögé került.

Egy kicsit vicces első ránézésre ez a vitrinbe zárt „sportszag”, de tekintsük mindezt egyfajta kirakatnak, melyen át bepillantást nyerhetünk a ..., mibe is? A zalai sporttörténetbe? A helyi sportegyesületek működésébe? Az egyes szakosztályok életébe? Vagy hogy a politika piócaként hogyan tapadt rá a mindenkori sportéletre? Igen, dióhéjban ezekről van szó, ám a kiállítás még ennél is bővebb.

Megyeri Anna muzeológus, a tárlat rendezője mindezt bevállalta; felvállalva ezzel a hatalmas anyag rendszerezését és prezentálását. Rengeteg aktív és inaktív sportoló, tanár, egyesületi tag, rokon közreműködésével duzzadt óriásira ez a gyűjtemény, melyet ekkora teremben elhelyezni embert próbáló feladat.

Ezért a komplexitás, s ezért a kényszer, hogy az ember újabb és újabb kört fusson a kiállítótérben; hiszen minden kör egy újabb értelmezési lehetőség, egy másik kérdésfelvetés. Van itt sokféleség a századelőtől napjainkig: fotók, plakátok, könyvek, kupák, serlegek, jelvények, újságkivágások, almanach. Régi és új sporteszközök, turisztikai térképek, olimpiai kitekintés. Vitrinenként egy-egy szakosztály, kiemelve néhány győztes versenyzőt.

Aminek pedig már nincs hely se tárlóban, se falon, az megy a virtuális térbe: digitális képkeretről nézhetünk archív felvételeket, a Zalaegerszegi Sárkányrepülő Egyesület történetét számítógépes terminálról kísérhetjük figyelemmel. A bejáratnál elhelyezett televízió, meg az 1980-as olimpiáról, a Kékszalag vitorlásokról, Bérczes Editről sugároz felvételeket, ha éppen ahhoz támad kedvünk.

Ha már a kedvnél tartunk, érdemes szót ejteni a tárlat életöröm vonulatáról is. Erről leginkább a régi falusi gyermekjátékok, úri sportok (vadászat, vívás, lovaglás), valamint a modellezés és a cross-motorozás tudósít. No meg az a rengeteg jelvény, mely egykori túrák  emlékét őrzi.

„Friss levegő, mozgás télen, kocogás a jégen. Fuss naponta tíz percet, tíz évvel tovább élsz” – buzdít örömtelien mozgásra a szocialista propaganda is a ‘60-as években. Ez már inkább a sport és politika kapcsolatára világít rá. A tanuló ifjúság és dolgozó nép testgyakorlása, valamint „lelki és szellemi fegyverrel való felruházása” nemcsak diktatúrák sajátja volt.

Már a kiegyezést követően kötelező volt a gyors és szabályos sorakozás, a vezényszavak (Fe-szengj! La-zulj! Azaz Vigyázz! Pihenj!) ismerete. A cél egyértelmű: erő, egészség, győzni akarás, harcra hívás, munkára buzdítás. Így fonódik össze és válik eggyé a térben a sport, politika, szurkolás, öröm, győzelem.

Ami talán hiányzik a sok serleg, kupa és „örömkönny” között, az a tréning maga és a vereség lehetősége. A leizzadás, az izomfájdalom, a kimerülés, a csikorgó tornacipők, a labdapattogás, a csalódás, a szétesés, a kudarc. Hisz sport enélkül nem létezhet. Az edzőterem „fílinget” is csak egy nyolcvan esztendős gyűrű (a Zrínyi-iskola padlásáról) egy negyvenév körüli zsámoly és néhány impozáns régi sportszer hozza vissza egy-egy pillanatra. De hát végül is az egész kiállítás a bepillantásról, betekintésről szól, mert száz év sporttörténetét nehéz lenne részletezni.

A Zalai sportok tárlat viszont mindenképpen identitásképző erővel bír. Bár a kifejezés szó szerinti értelmezésben nem létezik. (Hiszen konkrétan zalai sport nincs. Sokkal inkább individuumok, csapatjátékosok adott sportágon belüli megmérettetéséről és a helyi egyesületek közösségformáló erejéről van szó, melyek tagjai vagy Zalában születtek, vagy nem.)

Mégis a mi játékosaink, a mi sportolóink, s értünk, nekünk (is) nyernek, másokkal szemben. Ez a mi és mások pszichológiája pedig ősidőktől fogva a legerősebb identitásformáló erő, s ezt a sport által bemutatni múzeumi keretek között mindenképpen izgalmas kísérlet.
A tárlat – tudtán kívül – helyre állítja a (sport)világ rendjét is: megtöri a futball egyeduralmát. Mert itt a foci is csak annyi helyet és időt kapott, mint a többi sport.