Pénzhamisítók

{slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/2.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/3.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/4.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/5.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/6.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/7.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/8.jpg{/slimbox} {slimbox album="penzh"}images/stories/programajanlo/film/penzh/9.jpg{/slimbox}

Pénzhamisítók

Eredeti cím: Die Fälscher
Rendező: Stefan Ruzowitzky
Forgatókönyv: Stefan Ruzowitzky, Adolf Burger
Producer: Josef Aichholzer, Nina Bohlmann
Operatőr: Benedict Neuenfels 
Vágó: Britta Nahler
Zene: Marius Ruhland 
Gyártó ország: Ausztria, Németország
Főszereplők: Karl Markovics, August Diehl, Devid Striesow
Forgalmazza: Best Classics

Hitler titkos parancsára 1942-ben különböző koncentrációs táborokból jól képzett zsidó grafikusokat szállítanak át a sachsenhauseni táborba, hogy a szövetségesek gazdasági fölényét pénzük hamisításával és inflálásával törjék meg.

Az un. Berhard-műveletben a hamisítók királya, Solomon "Sally" Sorowitsch legjobb tudása szerint igyekszik dolgozni, és túlélni fogvatartóit, míg Burger arra próbálja rávenni, hogy ne adjon fegyvert ellenségei kezébe, és szabotálja a dollár hamisítását…

Fontosabb díjai:

2007 – Német Filmdíj: Legjobb Férfi mellékszereplő (Devid Striesow)

2008 – Oscar-díj: Legjobb Idegen Nyelvű Film (Die Fälscher)

Rövid tartalom
Salomon Sorowitsch igaz története, aki bohém és különleges életű pénzhamisítóként vált ismertté. Miután a nácik elfogták és 1944-ben koncentrációs táborba zárták, megegyezett velük, hogy segít egy szervezett és nagyszabású pénzhamisító akció megtervezésében, amivel az egyre növekvő háborús kiadásokat próbálták finanszírozni.
Ez volt minden idők legnagyobb pénzhamisítási csalása. Több mint százharminc millió font sterlinget nyomtattak olyan körülmények között, melyek nem is lehettek volna tragikusabbak vagy különlegesebbek. A háború utolsó éve során, amikor a Német Birodalom már tisztában volt a vég közeledtével, úgy próbáltak meg javítani helyzetükön, hogy elkezdték az ellenséges országok hivatalos bankóit hamisítani annak reményében, hogy a piacra áramló túl sok pénztől megroppanhat gazdaságuk. A sachsenhauseni koncentrációs tábor területén két barakkot elkülönítettek a többitől valamint a világ többi részétől, hogy egy tökéletesen felszerelt pénzhamisító műhelyt rendezzenek ott be. Megszületett a “Bernhard hadművelet”. Foglyokat szállítottak más koncentrációs táborokból a terv végrehajtására: szakképzett nyomdai munkásokat, pénzügyi szakembereket és egyszerű kézműveseket, akik mind részei lettek a titkos pénzhamisító kommandónak. Mindannyian választhattak: vagy részt vesznek az akcióban első osztályon “utazó” aranykalitkás foglyokká válva, akik kényelmes körülmények között hajthatják álomra fejüket és rendesen kapnak enni, vagy megpróbálhatják szabotálni azt, szembenézve a biztos halál tényével. A pénzhamisítók számára ez nem csak a saját életük megmentéséről szólt, de mindannyiuknak szembe kellett néznie a saját lelkiismeretével is.

Bővebb tartalom

Nem sokkal a háború befejezése után járunk. Egy férfi ül a csodálatos Monte Carlo tengerpartján, a szerencsejátékosok városában. Ő a 45 éves Salomon Sorowitsch, aki ugyan kopott és viseltes kabátot visel, ám a mellette lévő táska csurig van készpénzzel. Láthatjuk a koncentrációs táborbéli számát, melyet a karjára tetoválva visel.

Visszaugrunk: Berlin, 1936. Sorowitsch, a pénzhamisítók királya a dzsigolók, csalók és könnyűvérű nők között éli gondtalan életét. Számára az élet egy játék, amihez pénzre van szüksége, és ezt a pénzt legyártja saját magának. Egy cseppnyi pragmatizmus és annál több kreativitás segítségével mindig az élet napos (és biztonságos) oldalán lépked. Ez azonban csak a látszat… A csodálatos Aglaia egy mosolyáért cserébe egy éjszakával többet marad Berlinben a kelleténél, és a következő reggelen máris letartóztatja őt Herzog nyomozó. A többi hasonló bűnöző mintájára Sorowitsch is koncentrációs táborba kerül. Gyorsan ráeszmél, hogy Mauthausen nem nevezhető hagyományos börtönnek, mivel a foglyokat itt szisztematikusan és kegyetlenül gyilkolják le. A túlélési ösztönéri és művészi képességeire hagyatkozva Sorowitsch az SS alkalmazott művészévé válik. Ezután Sachsenhausenbe szállítják őt, ahol egy régi ismerősével találkozik: Herzog, a letartóztatótisztje azóta egy speciális titkos kommandó vezetésével lett megbízva. Két leválasztott barakkban hamisított pénz nyomtatása folyik, méghozzá egészen elképesztő méretekben. A náciknak készpénzre van szükségük! Figyelembe véve az itt folyó munkát, az élet az arany kalitkának nevezett két barakkban szinte mennyei: tiszta, jól felszerelt műhelyek háttérzenével, puha ágyakkal és finom étellel. Herzog jó bánásmóddal próbálja motiválni dolgozóit, hogy kihozza belőlük a lehető legjobb teljesítményt. Egyet azonban mindnyájukkal tisztáznak: ha munkájuk nem vezet eredményre, mindannyian mehetnek a gázkamrába. “Micsoda szégyen lenne!” – mondja ilyenkor Herzog kacsintva egyet. A tábor borzalmai csak indirekt módon érik Sorowitschot és társait, például olyankor, amikor megtalálják a meggyilkolt zsidók névjegykártyáit azoknak az öltönyöknek a zsebében, amiket azért kapnak, hogy elegánsan öltözhessenek odabent. Ezen kívül néha a palánkon túlról hallanak rémisztő sikolyokat. Sorowitsch azt csinálja, amit mindig is szokott: olyankor is körbenéz, amikor úgy tűnik, nincs más út. Hála az ügyességének a németek tökéletesen hamisított bankjegyeket kapnak foglyaiktól. Jó munkájukért cserébe jutalmat is kapnak: egy pingpongasztalt. “Mi finanszírozzuk a nácik háborúját a hamis pénzünkkel” – mondja Sorowitsch barátja, Burger, és megpróbálja szabotálni a tevékenységüket. Az idealizmus összecsap a pragmatizmussal. Az egyik oldalon Sorowitsch, aki apró és jól időzített lépésekkel próbál túlélni, és közben még gyógyszer szerzésén is fáradozik a tüdőbajban szenvedő Kolya számára. A másik oldalon Burger a maga makacs szabotázsakciójával és lázadási terveivel. Amikor Kolyát az egyik őr kivégzi egy lövéssel, hősünk kénytelen elgondolkodni azon, hogy talán időszerű lenne változtatni eddigi hozzáállásán. A háború vége megmenti a bebörtönzött pénzhamisítók életét. A nácik az éjszaka leple alatt hagyják el a tábort. A szabadsághoz vezető kapu nyitva áll, de ez nemcsak jót hoz magával, hiszen a privilégiumokkal élő foglyok kénytelenek szembesülni azzal, hogy milyen sors várt a többi táborban raboskodó zsidó társukra. A többi rab egyszerűen képtelen elhinni, hogy ilyen külsővel ők hogyan járhatták meg a koncentrációs tábort. Sorowitschnak rá kell jönnie, hogy mindennek vége. Csupa megkínzott, éhező áldozatot lát, akiket nehéz lenne emberként felismerni, és akik a sokezres hullahegyek között vándorolnak céltalanul.

Monte Carlo. Sorowitsch még utoljára az életben leül a játékasztal mellé a pénzzel teli táskájával. Szándékosan elveszíti mindenét, és visszamegy a tengerpartra, ahol a film elején találkozhattunk vele. “Nincs ma szerencséd?” – kérdezi tőle a francia luxusprosti, amire Sorowitsch egyszerűen csak elmosolyodik.

Igaz és hamis

A “Bernhard hadművelet” filmen és a valóságban

Egy barakk pingpongasztallal, kabarészerű revükkel és a háttérben szóló operával. Az egész egyszerűen túl bizarr ahhoz, hogy pusztán egy forgatókönyvíró agyszüleménye legyen. Ezek a dolgok valóban megtörténtek a sachsenhauseni koncentrációs tábor egy eldugott zugában.
A hadművelet még 1942-ben vette kezdetét, és a megtervezője épp az a Bernhard Krüger volt, aki a náci uralom idején mint pénzhamisítási ügyekben nyomozó rendőr aratott babérokat. Az alapötlet az volt, hogy nagy tömegben fogják gyártani Nagy-Britannia és az Egyesült Államok pénznemeit, hogy a bankókat a piacra dobva legyengítsék azok gazdaságát. Azt is beszélték, hogy a nácik ilyen pénzzel fizettek bizonyos harci eszközökért a nemzetközi piacon, de ezt mindmáig nem sikerült bizonyítani, és a történészek még mostanában is vitatkoznak róla.
A nácik a projekthez a koncentrációs táborokból szereztek munkaerőt. Bebörtönzött specialistákat, vagyis nyomdai szakembereket, grafikusokat, tipográfusokat toboroztak, akik mind zsidó polgárok és kiváló munkaerők voltak, és mindnyájukat Sachsenhausenbe szállították. A 18-as és 19-es számú elkülönített és védett barakkokban a nácik szigorúan titkos hadműveletének végrehajtói lettek.

A pénzhamisítás volt a fő tevékenysége az Arany Kalitka (ahogyan ők maguk között hívták) lakóinak, de időnként személyigazolványokat és útleveleket is készítettek a titkosszolgálat részére. Összességében 134 millió font sterlingnyi bankjegyet nyomtattak Sachsenhausenben, ami a háromszorosa volt Nagy-Britannia valutatartalékának. 1942 és 1945 között száznegyven fogoly szorgos munkájával elsősorban 5, 10, 20 és 50 fontos bankjegyeket gyártottak. A “Bernhard hadművelet” során előállított bankók olyan kivételes minőséget képviseltek, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni az eredetiektől.

Elválasztva a többi rabtól, a 18-as és 19-es barakkok lakói sokkal jobb körülmények között éltek, mint bárki Sachsenhausenben, vagy akár bármelyik koncentrációs táborban Európa szerte. Eleget kaptak enni, mindegyikük rendelkezett saját ággyal és a táborparancsnok még pingpongasztalt is vett neki, sőt játszmákat szervezett a szórakoztatásukra, hogy ezzel is növelje a munkamoráljukat. Bár nem kellett rabruhát viselniük, azzal végig tisztában voltak, hogy más elgázosított zsidó foglyok ruháit kapták meg viseletül. A halál fenyegetésével nekik is végig együtt kellett élniük arra az esetre, ha a munkájukra nem lenne többé igény, netán szabotálni próbálnák azt. Sok résztvevő úgy gondolta, hogy a tudomásuk a szigorúan titkos akcióról amúgy is megpecsételte sorsukat, és a nácik akkor is kivégzik majd őket, ha sikerrel járnak.

Bár az akaratuk ellenére mindnyájuknak részt kellett vennie a pénzhamisításban, sokan igyekeztek minél tovább halogatni a kész bankjegyek legyártását és igyekeztek annyi selejtet közéjük csempészni, amennyi csak lehetséges, még annak tudtában is, hogy örökké nem halogathatnak és a selejtkészítéssel a saját életükkel játszanak.
Miután tudásukat tökéletessé fejlesztették az angol font hamisításában, később át kellett állniuk az amerikai dollár készítésére. A dollárcsoport erősítésére Krüger 1944-ben a barakkokba szállíttatta Salomon Smolianoffot, akit mindenki csak Sallyként ismert. Ezt az orosz zsidó grafikusművészt korának egyik leghírhedtebb pénzhamisítójaként tartották számon. Az ő figurája alapján mintázták meg a Pénzhamisítók főhősét, Salomon Sorowitschot. Smolianoffot ugyanúgy kapták el a háború kitörése előtt Berlinben, mint Sorowitschot a filmben, Friedrich Herzog parancsnok figuráját pedig természetesen Bernhard Krüger ihlette. Smolianoff 1939-ben a mauthauseni koncentrációs táborban úgy szerzett hírnevet, mint az SS tisztek portréfestője és művésze. 1944-ben helyezték át Sachsenhausenbe, és mint ahogy barátja emlékezett rá, enyhén pocakosan érkezett meg a táborba.

Az év úgy ért véget, hogy Smolianoff egyetlen használható dollárt sem tett le az asztalra. A csoport igyekezett minél tovább halogatni a bonyolult nyomtatási metódus beindítását, és ezzel hónapokat nyertek. Smolianoff nem vett részt a szabotázsakciókban. Ő szerette volna bizonyítani rátermettségét és nagyon keményen dolgozott az ügyön. A kollégái ezt nem így gondoták, ezért együttes erővel tönkretették a nyomtatáshoz szükséges zselatint. Örökké sajnos nem halogathatták, így 1945-ben lekerültek a futószalagról az első hamis dollárok is. A pénzhamisítók azért elérték céljukat: a Szövetségesek már közel voltak, és a németek sem tudtak már elég alapanyagot szállítani nagyobb mennyiségű dollár hamisításához.

A “Bernhard hadművelet” vége
A Pénzhamisítókban Sorowitschot és társait Sachsenhausenben szabadítják fel. A valóságban a hamisító részleget még 1945 elején elköltöztették, amikor a keleti front végképp elbukott, és a szovjetek megindultak Németország irányába. Az új hely az Alpok osztrák szakaszán volt az Ebensee koncentrációs táborban, Salzkammergut mellett, ahol aztán az amerikai hadsereg katonái szabadították fel őket. A Szövetségesek közelsége megakadályozta a nácikat abban, hogy biztos helyre rejtsék a hamis pénzt, de néhány SS katona több ládányit beszórt belőlük a Toplitz tóba 1945 májusában.
A felszabadítás után minden nyom elveszett, ami a hamisító Smolianoff nyomára vezethetett volna. Azt beszélték, hogy a háború végeztével Monte Carloba ment, ahol rengeteg pénzt veszített a kaszinóban. Gyorsan felkerült a körözési listákra, mint pénzhamisító, és azzal is gyanúsították, hogy zsidóknak hamisított emigrációhoz szükséges papírokat Palesztinába. 1960-ban halt meg Argentínában, és azt beszélik, hogy élete utolsó éveiben nagy mesterek híres festményeinek “újragondolásából” élt.

A forgatókönyv forrásai: Adolf Burger szemtanú tapasztalatai

Adolf Burgert, a szlovákiai Velká Lomnice városából származó nyomdászt 1942-ben “politikai okokból” tartóztatták le a feleségével egyetemben. A fiatal feleségét Auschwitz-Birkenauban gyilkolták meg, őt pedig másfél év után átszállították Sachsenhausenbe sok más “szakemberrel” egyetemben, ahol a nácik titkos pénzhamisítási hadműveletében dolgozott. 1945 május 5.-én szabadították fel az amerikai katonák az Ebensee koncentrációs táborban. Visszatért Csehszlovákiába, ahol nyomdászként kezdett el újra dolgozni. Emlékiratait Az ördög műhelye – A sachsenhauseni koncentrációs tábor pénzhamisító műhelye (Hentrich & Hentrich, Berlin, 2006) címen írta meg. Küldetésévé vált, hogy széles körben elterjessze az akkor történtek hírét. Most, a kilencvenes éveiben Burger fáradhatatlanul utazik, hogy előadásokat tartson arról, hogy mi is történt valójában akkoriban.

Legendák a Toplitz tó kincséről – Hová lett a “Bernhard hadművelet” során gyártott pénz?

“Geld wie Hau” (Tonnányi pénz) címmel a Stern magazin 1959-ben egy cikket hozott le egy szenzációs felfedezésről a Toplitz tóban, ahol kilencládányi hamisított angol fontot találtak, és ezen felül még sok titkos SS dokumentumot. A cikk megjelenése után sok talágatás látott napvilágot a Harmadik Birodalom titkos aranytartalékainak és összelopkodott műkincseinek hollétét illetően, és a legtöbb pletyka arról szólt, hogy a nácik ezeket is a Toplitz tó mélyére süllyesztették. A helyi lakosok arról beszéltek, hogy a háború vége felé a katonák mindig kiparancsolták a csónakjaikat a tó vizéből, és páran állítólag szemtanúi voltak óriási ládák vízbe süllyesztésének is. Ezek a sztorik később legendává váltak és kincsvadászok egész seregeit vonzották a Toplitz tó környékére a világ minden részéről.
A Toplitz tó két kilométer hosszúságú és 103 méter mélységű, és húsz méterrel a felszín alatt a vize már nem tartalmaz oxigént. Sok vízbe dobott/esett fatörzs tette a búvárok dolgát sokkal nehezebbé és veszélyesebbé, mivel ezek nem rohadtak meg odalent, de a legtöbbjüket az efféle megpróbáltatások nem tántorították el a céljuktól. 1963-ban jó néhány rejtélyes baleset és egy fiatal, engedély nélkül kutató búvár tragikus halála után az osztrák hatóságok betiltották a búvárkodást a tóban. Mivel szerettek volna végképp véget vetni az elsüllyedt náci aranyról szóló legendáknak és az ehhez kapcsolódó illegális merüléseknek, az osztrák Minisztérium saját maga szervezte meg a terület átfogó átkutatását. Az 1980-as években a hadsereg aknakereső búvárai nemcsak több ládányi hamis pénzt és a hozzájuk tartozó nyomólemezeket találtak, hanem több ládányi náci bombát, rakétát, aknát, robbanóanyagot és más fegyvert hoztak a felszínre, amiért a tó máig is viseli a “Harmadik Birodalom szemétlerakója” becenevet.

A film író/rendezőjéről

Stefan Ruzowitzky 1961-ben született Bécsben. Színház és Történelem szakra járt, de látogatott filmes órákat is, ahol olyan szakmabeliektől tanulhatott, mint Syd Field, Zdenek Mahler és Zsigmond Vilmos. A nyolcvanas évek első felében színházban dolgozott és rádiójátékokat írt az ORF csatorna részére. 1987-től szabadúszó televíziós rendezőként dolgozott, és kipróbálta magát videoklipek és reklámok készítésében is. 1996-ig kellett várni mozis debütálására, amit a Tempo című film hozott el neki, ami Max Ophüls-díjat kapott 1997-ben. Második munkáját, a The Inheritors-t a világ ötven országába sikerült eladni. Számos fesztiválon megmérettette magát és Rotterdamból haza is vitte a Tiger Award-ként ismert díjat. A filmet 1999-ben Ausztria Oscarra is nevezte. Azóta az Anatómia című horror megrendezésével komoly közönségsikert aratott, melynek második részén kívül még egy All the Queen’s Men című háborús vígjátékot is leforgatott. Legújabb munkája, a Pénzhamisítók idén megnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-szobrot.