Magyar rekviem

A rendszerváltás után sokakban merült fel az igény, hogy hitet tegyenek a forradalom igazsága mellett, jóllehet a 30 éves történelmi csúszás némileg polemizálja a patetikus kegyeletadás helyénvalóságát és hitelességét, de természetesen a politikai gesztusérték és respektus vitathatatlan.    Makk Károly filmje igazán kendőzetlen stílusban szól a rendszer megbocsáthatatlan bűnéről; az 56-os forradalom nagy megtorló kampányáról. Hét különböző korú, karakterű és múltú elítéltet követhetünk nyomon, akik bármennyire is eltérő utakat jártak be eddig, innentől a jövőjük közös és elkerülhetetlen. A Kölyök, a Cigány, a Néma, a Tanár, az Őrnagy, a Tengerész és barátja, Lux, ők képviselik a forradalom népét; a gyerekforradalmárokat, az eszmehű entellektüeleket, a rémült kisebbséget, a jobb belátásra tért karhatalmistákat és a szerény utcaemberét.
 
Egy szűk kis cellában összezárva várják a kivégzést, mindannyijuk tekintetében ott bujkál a rémület és a kétségbeesés. Pontosan tisztában vannak vele, hogy mi vár rájuk, van, aki még mindig az elveiért küzd, van, aki már „csak” az életéért… A zárkában egymásnak feszülő indulatok felpiszkálják a hősiesség és gyarlóság ideáljait, miközben a levegőben koncentrálódó alattomos halálszag lassan elviselhetetlenné teszi a puszta létezést is.
 
A film dramaturgiájában kulcs a kíméletlen és naturalista erőszakábrázolás, ami a történelmi ideológiát hivatott érzékletesen tálalni, a realisztikusan mintázott héroszok képe pedig kollektív emlékműként tiszteleg a hősök előtt.