Hóhér, vigyázz! - a Wittner Máriáról készült

Kamerába rágózó, röhögcsélő fiatalok ’56-ról próbálják összeszedni a gondolataikat, de a végeredmény a legtöbb esetben üres sötétség, pontosabban valamit már hallottak róla, de „így most hirtelen nem ugrik be”. Nem színészek, hanem az utca emberei.

Sajnos, ez nemcsak az ő hibájuk: ugyanarra a kérdésre, hogy „Mit ünneplünk október 23-án?”, az idősebb korosztályból megszólítottak - akik egyáltalán sejtik a helyes választ - ellenforradalomnak titulálják szabadságharcunkat. Mindezek az aggasztó jelenetek a kommunizmus áldozatainak előestéjén bemutatott, Hóhér, vigyázz című filmben láthatóak.

A díszbemutatóra a Szent Korona Rádiót képviselve, én is meghívást kaptam, így az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében helyet foglalva peregtek le szemem előtt egy szabadságharcos életének filmkockái, a szó szoros értelmében.

A történelmi kalandozások helyett a főszerep az érzelmeké: a kőkemény perceké, amiket korunkbeli fiatalok éltek át az utcákon elvérezve, vagy a siralomházban eltöltött hónapoké, amíg „megváltásként” el nem jött értük a hóhér kötele. A filmben több helyszínre kalauzolnak el minket: többek közt a siralomháztól kezdve az apácákhoz, akik felnevelték a későbbi szabadságharcost, a vérbefojtott 50. évforduló emlékezetes színtereire és a Parlament folyosóira is. Megismerhetjük, miként lettek a fiatalokból forradalmárok (W.M. szerint nem is az utcákon érezték magukat azoknak, hanem a börtönökben), a csinos lányokból fegyverforgató harcosok, majd büszkén a halállal farkasszemet néző kivégzettek. Sokat hallunk Wittner Mária barátnőjéről, „Katiról”, akivel nyolc hónapon keresztül voltak cellatársak a siralomházban, majd aki felemelt fejjel ment az akasztófáig. Névtelen hősök és kivégzettek kelnek életre egy-egy régi fénykép, vagy éppen Wittner Mária, őket sosem feledő emlékezetének hatására.

Az alkotás megtekintése után biztos, hogy sokak lelkiismerete lehet rossz: akik megtagadták, elárulták (és teszik ma is) a nép ezen egyszerű hőseit; továbbá azoké, akik elfelejtik őket, vagy nem méltón emlékeznek rájuk.

Több évi előkészület előzte meg a film bemutatását. Az alkotók: Siklósi Beatrix és Matúz Gábor, az Éjjeli menedék című, jelenleg az Echo TV-ben látható műsorból lehetnek ismertek, továbbá a Magyar Média Iskola (MAMI) vezetői is egyben. Egyébként, legtehetségesebb diákjaik tevékenyen kivehették részüket a film munkálataiból. Ez is mutatja, hogy nyilvánvalóan nem egy hollywoodi produkcióra kell számítani, sem költségekben, sem látványelemekben, bár tény hogy szerény véleményem szerint kiváló képi és hanghatásokat sikerült elérniük az alacsony költségvetés ellenére is.

A film tartalmában sem lehet kivetni valót találni, bár igaz, hogy a készítők inkább portrévázlatnak nevezték el az alkotást, portréfilm helyett. Úgy érzem, ennek oka a szerény anyagi háttér és a bőséges forgatnivaló anyag fordított arányossága lehet, mégis tökéletes képet kapunk Wittner Mária életének legmeghatározóbb szakaszáról: a forradalomban vállalt szerepéről.

A zenei aláfestést a Jenei Szilveszter – Adorján András – Kocsis L. Mihály nevével fémjelzett, 1956 Aki magyar… című rockopera, Waszlavik ’Gazember’ László tangóharmonikás, Bokor Tünde, erdélyi népdalénekesnő és a Kárpátia ’nemzetirock’ zenekar dalai adják.

Mindenkinek ajánlom, hogy járjon utána – valószínűleg ez kevesebb állami és mozi hálózat hátteret kap, mint a Nagy Imréről készített film, amit több iskolában kötelező volt megtekintenie a diákoknak – és menjen el egy vetítésre, hiszen egyre kevesebben vannak már köztünk, akik hitelesen, a saját szemükkel látottakat tudják elmondani 1956-ról és az azt övező politikai, érzelmi háttérről. Én, bár eddig sem tettem, de ez után a film után sem fogom elfelejteni hőseinket, és megerősödött bennem: nem tudok megbocsátani a bűnösöknek.

Sajnos, ez nemcsak az ő hibájuk: ugyanarra a kérdésre, hogy „Mit ünneplünk október 23-án?”, az idősebb korosztályból megszólítottak - akik egyáltalán sejtik a helyes választ - ellenforradalomnak titulálják szabadságharcunkat. Mindezek az aggasztó jelenetek a kommunizmus áldozatainak előestéjén bemutatott, Hóhér, vigyázz című filmben láthatóak.

A díszbemutatóra a Szent Korona Rádiót képviselve, én is meghívást kaptam, így az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében helyet foglalva peregtek le szemem előtt egy szabadságharcos életének filmkockái, a szó szoros értelmében.

A történelmi kalandozások helyett a főszerep az érzelmeké: a kőkemény perceké, amiket korunkbeli fiatalok éltek át az utcákon elvérezve, vagy a siralomházban eltöltött hónapoké, amíg „megváltásként” el nem jött értük a hóhér kötele. A filmben több helyszínre kalauzolnak el minket: többek közt a siralomháztól kezdve az apácákhoz, akik felnevelték a későbbi szabadságharcost, a vérbefojtott 50. évforduló emlékezetes színtereire és a Parlament folyosóira is. Megismerhetjük, miként lettek a fiatalokból forradalmárok (W.M. szerint nem is az utcákon érezték magukat azoknak, hanem a börtönökben), a csinos lányokból fegyverforgató harcosok, majd büszkén a halállal farkasszemet néző kivégzettek. Sokat hallunk Wittner Mária barátnőjéről, „Katiról”, akivel nyolc hónapon keresztül voltak cellatársak a siralomházban, majd aki felemelt fejjel ment az akasztófáig. Névtelen hősök és kivégzettek kelnek életre egy-egy régi fénykép, vagy éppen Wittner Mária, őket sosem feledő emlékezetének hatására.

Az alkotás megtekintése után biztos, hogy sokak lelkiismerete lehet rossz: akik megtagadták, elárulták (és teszik ma is) a nép ezen egyszerű hőseit; továbbá azoké, akik elfelejtik őket, vagy nem méltón emlékeznek rájuk.

Több évi előkészület előzte meg a film bemutatását. Az alkotók: Siklósi Beatrix és Matúz Gábor, az Éjjeli menedék című, jelenleg az Echo TV-ben látható műsorból lehetnek ismertek, továbbá a Magyar Média Iskola (MAMI) vezetői is egyben. Egyébként, legtehetségesebb diákjaik tevékenyen kivehették részüket a film munkálataiból. Ez is mutatja, hogy nyilvánvalóan nem egy hollywoodi produkcióra kell számítani, sem költségekben, sem látványelemekben, bár tény hogy szerény véleményem szerint kiváló képi és hanghatásokat sikerült elérniük az alacsony költségvetés ellenére is.

A film tartalmában sem lehet kivetni valót találni, bár igaz, hogy a készítők inkább portrévázlatnak nevezték el az alkotást, portréfilm helyett. Úgy érzem, ennek oka a szerény anyagi háttér és a bőséges forgatnivaló anyag fordított arányossága lehet, mégis tökéletes képet kapunk Wittner Mária életének legmeghatározóbb szakaszáról: a forradalomban vállalt szerepéről.

A zenei aláfestést a Jenei Szilveszter – Adorján András – Kocsis L. Mihály nevével fémjelzett, 1956 Aki magyar… című rockopera, Waszlavik ’Gazember’ László tangóharmonikás, Bokor Tünde, erdélyi népdalénekesnő és a Kárpátia ’nemzetirock’ zenekar dalai adják.

Mindenkinek ajánlom, hogy járjon utána – valószínűleg ez kevesebb állami és mozi hálózat hátteret kap, mint a Nagy Imréről készített film, amit több iskolában kötelező volt megtekintenie a diákoknak – és menjen el egy vetítésre, hiszen egyre kevesebben vannak már köztünk, akik hitelesen, a saját szemükkel látottakat tudják elmondani 1956-ról és az azt övező politikai, érzelmi háttérről. Én, bár eddig sem tettem, de ez után a film után sem fogom elfelejteni hőseinket, és megerősödött bennem: nem tudok megbocsátani a bűnösöknek.