Fekete hattyú

Nina megkapja álmai balettszerepét a Hattyúk tavában, csakhogy nagy kihívás egyszerre a jó fehér, és a rossz fekete hattyút is játszani. Főleg, ha egy rivális is kinézte magának a szerepet...

Köszönhetően annak, hogy Darren Aronofsky A pankrátorral (újra) meghódította a világot, új filmje premierjét tavaly komoly várakozás előzte meg a Velencei Filmfesztiválon.   A Fekete hattyú pedig senkinek nem okozott csalódást, sőt egyből izgalmas beszédtéma és mindenki kedvence lett, amely Natalie Portman bőven megérdemelt Golden Globe-ja után öt rangos jelöléssel várja az idei Oscar-ceremóniát.

Örvendetes, hogy a Pi és a Rekviem egy álomért rendezőjét nem szippantotta be a nagy stúdiók színes-szagos álomvilága. A figyelemre méltó szárnypróbálgatások és egy-két (kötelező) mellényúlás után most egy érett és nagyformátumú alkotó áll előttünk, aki meg akar mutatni nekünk valamit a világból, amiben élünk, s ezt nem túlmagyarázva vagy álművészkedve teszi, hanem kiforrott stílusérzékkel és mestersége biztos ismeretében. Bár Aronofsky már A pankrátorral nagyot ütött, a Fekete hattyúval feltette a koronát életművére. Amit nemrég Nolan az Eredetben olyan körülményesen és túlokoskodva kísérelt elmondani, ahhoz neki elég volt leporolnia egy orosz népmesét, és némi ihletet meríteni az azt feldolgozó, világhírű balettből.  
 
A Fekete hattyú sokkal több, mint alkotója eddigi életművének szintézise. Magával ragadó eleganciával és artisztikusan mesél az ártatlanság elvesztéséről, a felnőtté válásról, arról, hogy mit jelent nőnek lenni, s a bennünk élő sötét oldalról. Aronofsky a Hattyúk tava metaforikus történetében találta meg annak a fájdalmasan gyönyörű pillanatnak a kifejezési lehetőségét, amikor a pillangó kiszabadul a bábból, a végeredmény pedig – hősnője szavaival élve – tökéletes lett.