Szabó szerelmetlen földrajza

Lehet, hogy mégis elmegyek. Kedvet kaptam rá, furcsa módon – Doveren keresztül. Mert könyvünk előszavának írója, András Sándor onnan közelítette meg a dolgot. Hogy mennyire más volt a levegő ott, s hogy miért is vált belőle londoni magyar író. Szépen átszűri, átlényegíti a tulajdonképpeniként közhellyé vált gondolatot arról, hogy az én mindig valaki más, és a világ is másképpen költözik oda az íróba, megváltozik, elvárás és tapasztalat kettős hatása alakítja a képet, ráadásul az írói és a tapasztalati én sem azonos, ezért meglehetősen tágasra nyílik az olló, hogy aztán összecsukódjon valahogy, egy olló két ága, egyik az én, a másik a világ, s ami közéjük szorul, és kihasítódik, az annak képe: hogyan is látja végül a világot az író? Nagy kör ez, odáig vezet, hogy, bizony, megkülönböztetünk világjáró irodalmat, épp ennek alapján; van, aki szépen leírja a látott városokat, utcákat, házakat, sőt, az emberekről is megrajzol valamilyen arculatot; ezek sem haszontalan munkák, ám más irányból képbe jönnek az írók, a szépírók, akik a látottakhoz hozzáadják a lelkiség és az empátia élményét.

Már nem arról olvashatunk csak, hogy miként épültek fel ott a városok és annak közösségei, hanem arról is: miért? S mit hoztak, valahonnan, magukkal? Így, ilyen szemmel nézte s látta – és mutatja be most nekünk – Szabó Zoltán is az Egyesült Államokat, ahol hat hetet töltött, a hetvenes évek elején. Érdekes összevetéseket végez, azt gondolom, mindenki, aki utazott már New Yorkba, s aki nem, az is átolvasott már számos útirajzot, elmélkedést a kontinens történelméről, múltjáról, nevezetes alakjairól, a történetben ma már az az első kérdés, hogy ki miért idézi éppen azt, akit? Szabó például miért éppen Chateaubriand 1791-es élményeit szembesíti tapasztalataival, s miért, hogy meg sem említi Tocqueville könyvét az amerikai demokráciáról; hát hiszen kézenfekvő lenne, mondjuk olvasás közben, s bólintunk később András Sándor mondatára, aki szintén felemlíti ezt az utószóban; de majd rátér a szerző Bölöni Farkas Sándor utazásának beszámolójára is, s még számos útirajzra; mindenben valahogy, valamiképp önmaga élményeire keresvén magyarázatot. "Az, hogy ki, hol, mit lát, illetve mire figyel fel, nem attól függ, ahová ment, hanem attól a helytől is, ahonnan odament” – írja le Szabó az egyik, talán legfontosabb, mondatot, szinte csak mellékesen, de hát kiragadjuk – mert válasz és támasz saját averziónkra. Hogy valahogy hát miért is, hogy sohasem vágytam az Államokba. S mégis, az ember talán a legmakacsabb berzenkedések ellen hegeli fel magát.

Amikor azt olvassa a szerzőtől, hogy New York az a hely, amely "a legkorábban a lehető legtöbb embernek ez a városhely adta meg a korlátlan lehetőséget arra, hogy eredményesen éljen ember voltához méltatlan élete”, akkor mégis eszébe jutnak helyek, épületek, vagy akár csak egy pad a Centrál-parkban. Ahová esetleg szívesen leülne, pár órára. S mi az, hogy "Itt ébredek rá európai beidegzettségeim lebírhatatlan eleven erejére. ... Az, amihez a vén Európa "elaggott városaival” hozzászoktatott, nem enged, hogy legalább alkalomadtán otthonosan érezzem magam itt, szobabelsőkön kívül is, a számneves utcákon mentemben mindig valahonnan, mindig valahová, ebben a városnak nevezett szerkezetben vagy üzemben....”, hát hogy meglódulnak itt a szavak, a körmondat lassan másfél oldalra terebélyesedik, odaszervesül egy korábbi mellé, "New Yorkba se poétát, se filozófust ne küldj – a "gondolkodom, tehát vagyok” tézise e mechanizmusban nem igazolódik”, állította már a megérkezés pillanatainak ellenérzéseit ecsetelve Szabó Zoltán, de hát itt valamiképp egy poéta, egy verspróza szerzője kezd beszélni, már-már ginsbergi, vagy, finomítsunk, whitmani lendülettel építi fel, annak tagadásából, azt, ami, lám, monumentális élményként nehezül rá.

Nocsak, mondjuk, van s lehet itt élet; majd magyar sorsok tereibe érünk, mert hát a szerző nagyobb részt természetesen a magyar emigráció életét vizsgálja, annak lehetőségeit, az identitás megőrzésének vagy éppen elveszítésének változatait; említve az utóbbi olykori tudatos döntéshátterét is; izgalmas, érdekes megközelítések, nagyon alaposan felszínre kerülnek az aránylag rövid esszékben is a szociográfus eszközei; az, ahogyan Szabó Zoltán még itt, a tulajdonképpeni ellenérzések könyvében is egyfajta szerelmes földrajzot ír, azt keresi, amit abban s a Vaskapuig s azon túli utazásában, vagy éppen maga is a londoni évekről írottakban – miként, említettük, a kötet szöveggondozója, András Sándor is. Aki miatt, s pláne Szabó Zoltán kedvéért, aki azért csak látott ott valami érdekeset, ha már ennyire lebeszélne róla; ennyire azért legyünk jellemzően gyanakvó magyarok, igaz; akik miatt hát meglehet: elindulok, mégis, a hosszú utazásra. Pedig valahogy sohasem vágytam az Államokba. No de Szabó Zoltán sem; és, lám, mégis milyen jó könyvet írt arról.


(Szabó Zoltán: Amerikai jegyzetek. Kortárs Kiadó, 2012).