Nagy emberek még nagyobb epizódjai

Igaz, felvetésemet némiképp árnyalja az, hogy most ajánlott könyvünk szerzője, Szilágyi Aladár sem igazán gondolta-gondolhatta pár évtizeddel ezelőtt: majdan az erdélyi magyar sajtó megbecsült, Spectator-díjas szerkesztője s szerzője lesz. Mást jósoltak a konstellációk még akkor, volt, aki hitt a változásokban, s volt, aki másképp vélekedett arról. A végeredményt persze, hogy ma névrokona, Szilágyi Aladár ausztráliai opálmilliomos, vagy ő, a váradi szerkesztő a kiegyensúlyozottabb, boldogabb ember – nem tudhatjuk. Ám annyi bizonyosnak látszik: az utóbbi "ércnél maradandóbb” kincsekkel örvendeztet meg bennünket, egyre gyakrabban. Legújabb könyve egy folytatás; azon dialógus-sorozat második része, amelynek kezdete, ha úgy tetszik, első évada, a Klió a tükrök labirintusában címen jelent meg. A beszélgetések, melyekről szó van, az Erdélyi Riport szerkesztőségében készültek; egy-egy interjú azokkal, akik előadóként ellátogattak a váradi Szacsvay Akadémiára, hogy ott a magyar történelem különböző korszakairól tartsanak előadást.

Mindig hálás, mindig izgató, mindig csigázó egy ilyen alkalom. Pedig hát, látszólag, haszontalan időtöltésnek tűnik. A történelemben ugyanis, szigorúbban, mint a matematikában, nincs "ha”, nincs feltételezés, nincs "mi lett volna”. Mert mindig az történt, ami; és mindig olyan utóhatásokkal jártak, amilyenekkel. Itt még annyira sincs – gondolnánk – átértelmezési lehetőség, mint a relativitás-elméletben, vagy abban a felvetésben: a fény sebességével átléphetjük-e saját árnyékunkat? Ne nevessenek, nem olyan buta kérdés, még egy történész is képes lenne rá válaszolni, sőt, nagy valószínűséggel egzaktabb feleletet adna, mint egy fizikus. Bár az utóbbi is elkezdene tűnődni rajta, ám egészen más léptékhatározók mentén. Bocsánat, mindvégig a kötetről beszélek, és nem csak általánosságban, hanem – úgy érzem – a kérdező Szilágyi Aladár inspirált erre a tűnődő játékosságra, hiszen már a kötet első dialógusában "tabudöntögető” felvetéseket forszíroz. Ha behívtuk a Német Lovagrendet, miért űztük el őket; korszakos diktátum volt-e az Aranybulla, vagy hamisítvány; s a fejlődés milyen fokán állt az a korabeli magyar társadalom, amely nem tudott összefogni a tatárjárás ellen?

Nyilvánvaló felvetések, épp úgy, ahogyan szinte bármely kor kapcsán megfogalmazhatunk ehhez hasonlóakat; ahogy meg is történik. Érdekes képet kapunk Nagy Lajos királyunkról, akinek birodalmát ugyan nem mosta három tenger, hanem csak egy (ugyan sokszor elhangzik, mégis egyike makacs legendáinknak), ám azt már kevesebben tudják, hogy ő érdemelte ki az "igazságos” jelzőt. Álruhába öltözve járta az országot, ellenőrizte állapotát; ezt Bonfini is rögzíti, későbbi történelmi-historikus tudatunk mégis Mátyásnak tulajdonítja a legendát. Az olvasóban, talán csak bennem, felmerül az a kérdés: lehet, hogy már akkor sem olvastak az emberek, csak továbbadták a szájhagyomány-szalagcímeket? Mert Bonfini ugye Mátyás udvari történetírója volt, hát, ha ezt írta, akkor biztosan Mátyásról szól a történet, vélekedtek az emberek a hetivásáron, két meszely bor között. Ilyen és ehhez hasonló nagyon mély, mégis távolságtartóbb dialógusokban vehetünk részt, tizenhét történész és Szilágyi Aladár társaságában, ezer évet megtéve térben és időben, hiszen a sort Antall József tevékenységének értékelése zárja.

Mondtam, izgalmas, tartalmas beszélgetéseket olvashatunk, s ezt a szellemi érdeklődést – ha eddig nem lettek volna világosak a mondataim – a "moderátor” felkészültségének, témavezetésének, inspiráló inspirációinak köszönhetjük. S kibeszélném ezt, mert van rá alkalom. Hogy ugyanis lényegében ezek hiánya miatt vált manapság unalmassá az interjú műfaja, akár print, akár elektronikus változatban. Mert hiszen azzá vált, olyannyira, hogy a "fő sodorban” még a középszerrel is komoly kíváncsiságot lehet kiváltani. Miközben elsikkad a műfaj lényege; az, amit ebből a kötetből referenciaként akár tanítani lehetne. Mit is? Nos, nézzük a manapság gyakorivá vált attitűdöket. Az egyik: a prekoncepció. A kérdezőnek határozott álláspontja van a témáról, meghívott vendégének legfeljebb szerencséje van abban, hogy a szakma ismertebb alakjává vált, és ezt a kérdések sietnek megalapozni. Amennyiben a prekoncepciót nem osztó válaszok jönnek, akkor a kérdező vagy leragad a "kályhánál”, vagy szemmel láthatóan nincs az alternatívákhoz illeszthető ismerete, kérdése. A másik típus: a közismert tényekről beszéljünk, azoknál maradjunk, mert a néző/olvasó arra kíváncsi, amit amúgy is tud, s arra, hogy a beszélgetők ugyanúgy tudják-e. Mert ha nem, akkor beírnak. Pláne ne vesszünk el a történelem "apróbetűs” záradékaiban, ne foglalkozzunk eddig sem bizonyított, vagy csak nyögvenyelős tényekkel alátámasztott epizódokkal, kit érdekelnek a lábjegyzetek? Nos, példának okáért Szilágyi Aladárt.

Aki, s hát zokon ne vegye senki, hogy így dicsérem, leginkább ő tekintsen el ettől, szóval úgy kérdez, úgy beszélget, mint ahogyan a békebeli kávéházi dialógusokat képzeljük magunk elé. Ahogyan azok születtek, hadd említsem itt, bár egészen más téma, Kabdebó Lóránt magnóra vett társalgásait irodalomtörténetünk kiválóságaival, vagy Dobos Marianne hasonló munkásságát, netán kettőjük közös munkáit a magyar szellemtörténet ismert, vagy ma már – bűnösen – feledésbe indult alkotóival; nos, Szilágyi munkamódszere is ez a régi, békebeli tónus. (Ismervén a szerző életkorát, s azt, hogy – nem túl nagy szerencséjére – sokáig nem volt kitéve a sajtómunkásoknak kijáró "gúzsba kötve táncolni” elvárásainak; akár még vállat is vonhatunk. Nem nagy ügy, hát szabadon gondolkodhatott mindig, most mire csodálkozzunk úgy rá?) Ez a szabadság járja át a könyvet, s szabadítja fel riportalanyait is. Kényelmesen, békésen hátradőlve diskurálnak, persze, komolyan belemerülve, a történelem olyan aprónak hitt összefüggéseiről, amelyek valójában alakítottak azon, akár a nagy, közismert változásokat is azok hívták elő; ezt nem tudjuk. De Szilágyi csak úgy elereszt egy pletykaként elkönyvelt mozzanatot, utal valamire, rákérdez, hogy füst vagy láng, és lám, kibontakozik a dialógus lényege. Például, hát, Horthy valóban bátor hadihajó-parancsnok volt, de ennek terjesztéséhez a háborús propaganda is nagyban hozzájárult. Mindszentyről a dialógus megállapítja: az a kiállás, ami egész életét jellemezte, nagy szerepet játszik élete utolsó éveiben. A katolikus egyház egészének életére kiterjedő, fontos álláspont-vitát alakít ki; ennek történetét jól ismerjük ugyan, de tényleg örvendetesnek tartom azt, hogy ebben a hétköznapi beszélgetésben, átlagolvasóknak készülő írásban is kihangsúlyozódik; eltér attól a közkeletű képtől, hogy az igazán lényeges kérdésekkel foglalkozzanak csak a tudományos konferenciák.

Hát nem. És hogy ne is legyen így, erről gondoskodik Szilágyi Aladár. Vegyék hát, keressék. Kényeztetően izgalmas olvasmány.

(Szilágyi Aladár: Azok a világba küldött nagy emberek. Riport Kiadó, Nagyvárad, 2012).