Mámor, mágia, magasság? Legyen. Üsse kő.

Persze, hogy mit akart meghatározni ő, és mit is akar Toót-Holló Tamás felfektetni, elmondani hatalmas ívű természetregényében, azt, amilyen könnyű megérezni, olyan nehéz elmondani, kifejteni, tömör, világos, mégis a mátrix világába hatoló egyenletekkel. Mert a titok az utóbbi megértését célozza; a természet olyan mélységű megismerésére törekszik, a létezések együtthatóinak, egymásra és egymásból építkezésének, az összefüggések törvényrendszerének olyan, semmi máshoz nem hasonlítható esszenciájához közelít, amelyre már a gondolat felmerülésekor is sokan legyintenek. Miért induljunk el olyan úton, amelyen sehová sem juthatunk, sem hívőként, sem hitetlenként, teszik fel a kérdést. Mert a hívő épp abban találja s fogadja el kérdéseire a végső feleletet, hogy van, amit sohasem érthetünk s értelmezhetünk, de el kell fogadnunk. A hitetlen számára pedig ott a végső magyarázat: egy földből kiforduló Yorick-koponya, vagy egy doboznyi hamumaradvány. Ugyanakkor van egy harmadik út is, a megismeréshez vezető, valamiképp erről szól nekünk az Üsse kő. Benne a cél lényegének megismerése az eszköz tudata, saját létmeghatározásának elmondása, elfogadása. Amikor nincs egy leszűkíthető, a maga kozmikusságában is talán ha egy csillagképnyi felső akarat; csak az van, amit a beszélő tud és elmond önmagáról. Képeit, érzéseit, felismeréseit mámornak, mágiának, a magasság befogadásának köszönve, ám minden említett által nem értelmet nyer, hanem visszaigazolódik saját én-ön-képének diszciplináris foglalata.

Írtam fentebb: az ősi eposzok születtek így. Ez a kötet valahogy ugyanazt hozza vissza, ráeszmélteti olvasóit az egyik legmegdöbbentőbb (bár sokak által azért már kifejezett) helyzetre: ösztönös intelligenciánk nem sokat fejlődött azóta, hogy az első révületbe esett lény szellemtársakként tekintett az őt körülvevő természet elemeinek halmazára. És nevet adott minden fának és minden virágnak, megkülönböztető tulajdonnevet a gyermekszélnek és az öregszellőnek, a kolompárkavicsnak és a határhegycsúcsoknak. És nem csak nevet, hanem feladatot, küldetést, az élő természet láncában, örök körforgásában az általa elfoglalt helyéből, helyzetéből kimérte, felismertette annak szerepét. Így fogalmazta meg, az alkotóelemek teljes univerzumának ismeretében, azokat a sorseposzokat, amelyek elmesélik a világ keletkezését, a csillagok vándorlásának okát és szerepét, de a legegyszerűbb mesék is ebből a bonyolultságból születnek s maradnak meg, évezredeken át, szállnak szájról szájra, mármint az igazi mesék és legendák, mert a legtöbb csak elhulló balga bölcsessége az épp regnáló földi hatalomnak; amiből félistenek, királyok, autokráciák köszönnek ránk, azokról tudjuk: akkor is pillanatnyi állapotot rögzítenek, ha a mese magva ezer esztendős. Mert az, amiben ember és ember viszonya kap központi szerepet, elsüllyed oda, ahová, nagyon gyorsan, a kegyelmes és a kegyetlen halandó percemberke egyaránt homályba hull. Csak az válik örök értékké, az a történet, amely valamiképpen a teremtés mitológiájából ered; annak eleve elrendeléseit illeszti története szövedékébe.

Toót-Holló Tamás ezt kísérli meg, valamiféle, ma már atavisztikusnak ható kiindulópontot választ: minden, ami a természet részeként, alkotóelemeként létrejött, bír valamiféle feladattal, s annak elvégzésében a benne szunnyadó értelem vezeti helyes útra, megfelelő megoldásra, jó döntésre. Mert döntés rejlik amögött, hogy hol sarjadjon ki egy fa, hol nyíljon meg a szeleknek s az esőknek egy bokor, és hát miként gondolkodjon önmaga hivatásáról, tennivalójáról egy kőszáli kő? Aki addig emberforma, ameddig el nem tűnik behunyt szemünk elől a mesélő, hogy a kép, a mondatok esőjéből magunk elé képzelt, átadja magát valamiféle látomásnak. Meteorok hullásának, apróbb s nagyobb kövek, kavicsok, szikladarabok, sziklák permete hull a lenti világra, s mindegyikben ott szunnyad az értelem, a küldetés tudata. Íme, átlépjük az ősi legendák határát, át azt a rendet, amelyben – már akkor, amikor ennek szintaxisa még meg sem fogalmazódott a maga tudományosságában – a varázsbeszédek mondója még valahogyan az evolúció rendje szerint próbálta elrendezni a maga sorsmeseszövését, kijelölvén Isten után következő teremtményként az embert, aki, azért, a merészebb eposzokban egyenlő társa – és dialógust is folytat azokkal – a végtelen vizeknek, az égigérő fáknak, a hatalmas paszulyleveleknek, hogy csak ami kézenfekvő emlékként sorolódik ide, azt említsem. A szerző szempontja: az önmaga létét és feladatát megértő kő, akinek történetén keresztül megértjük a kövek feladatát, megismerjük azok lelkét, kötéseik akarását, és elfogadását. Egy, tulajdonképpen annyira nyilvánvaló kérdésből indulván ki, hogy meg sem értjük: miért nincs ennek, eddig, legalábbis általam (köz)ismert irodalmi előzménye? A kérdés egy állítás: "Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát, / Avval állítsuk meg magos Déva várát.” De miért is? A kő abban az örökké leomló várfalban miért fogadja el ezt a kötőanyagot? Ha "szót fogad” annak, s nem omlik tovább, akkor arra nincs más magyarázat: lennie kell valamilyen titkos érzelmi-lelki kapcsolatnak, megjelenik valamiféle ezoterikus matéria – de mi az? Ki vagy mi fogadja el önmaga megerősítéseként a tőle – a mi ismereteink szerint – független anyagot?

Az eposzteremtő gondolat megszületését ide vezetjük vissza, bár említsük meg: noha a kötet szerkezetében súlyponti elhelyezést kap ez a történet, mintegy általa fogalmazódik meg a valamilyen szintű definitív kijelölése a szépirodalom koordináta-rendszerében; igaz, önmaga korlátlan képzelőerejével ugyanakkor tagadja is azt; de van mire ezt tennie. Mert hát, amúgy, a szöveg fantasztikus, gyönyörű, varázslatos. A leginkább lenyűgöző benne mégis az író öntörvényű elhatározása: új mítoszt teremtek. Abból, ami körülöttünk van, abból, amit mindannyian láttatok és hallottatok már, de mégsem ismertek. Könyve rendkívül sokrétű foglalata korunk művelődéstörténeti elemeinek, időnként toposzainak, másszor elfeledett, ismeretlen hagyomány-elemeknek. Népdalkincs és kőkemény rock ölelkezik, egyikből épül a másik, s a mondatszövést kísérve nem ritkán támad olyan érzésünk: utazunk, lebegünk, mindegy is, hová, mert ez maga a gyönyör pillanata. Elmerülünk a mondatokba, a szavak zenéjébe szenderülünk, milyen szép például ez: "kövek koccanásába kócolódtunk”. Az olvasás öröme az, amit érzünk, nyelvünk hatalmas kincsének biztos kezelése által. Egyszerűbben mondva: szép könyv. Ehhez tagadhatatlan külső jegyeket kölcsönöz a kötet vaskosságán nagyon sokat enyhítő játékos tipográfia, aminek azonban dramaturgiai szerepe is van. Hiszen nem véletlenül emelkedik ki időnként a szövegtestből a rúnaíráshoz hasonló funkcionális szerepet betöltő régies, de minden régin átívelő jelmegerősítés. Ahogyan a fotográfiák szépsége is a gondolatok rendjéhez közelítik az olvasót.

S azt már végképp zárójelben tegyük hozzá: ugyan fantasztikus a történet irodalmi beágyazottsága, önálló útjától függetlenül, mégis, azt, amit – például Kőmíves Kelemenné történetének kibontásával – egy hosszú prózaballadában valósít meg, más helyen egyetlen szóba sűrítve villant fel. Önmaga, mármint a történet főszereplője, elbeszélője, létét a "tojáshéj ringásához” hasonlítja; s ez, hogy a sziklaszilárd kő burka egy áttörhetetlen s mégis tojáshéj, gyakran felbukkan; még arra is ösztökélni engedvén asszociációs képességünket: egy hosszú álom csupán, amit megismerünk. Vagy, éppen ellenkezőleg: merüljünk valami álomhoz hasonló tudatállapotba – ismétlem: mámor, mágia, magasság – ahhoz, hogy megismerjük a lét s lélek valódi szabadságát, érzékeink valódi birodalmát. És itt válik számomra lényegessé a fentebb említett egy szóba sűrített tökéletes metafora. Amire az iménti három szó (a kötet borítóján is olvashatjuk, a cím alatt) ismerős lírai konnotációja vezet rá. Hiszen ez Weöres, mondjuk magunk elé; s ha ő, akkor a meseszövés tér- és idősíkja csak nem a weöresi "tojáséj”? Ki tudja.

Vagy maradjunk egyszerűbb feloldó-képletnél: az új mítosz teremtője, Toót-Holló Tamás sem tagadja meg a régiek magyarázatát? A világ teremtésének útján "kezdetben volt a tojás”. "Ez a burok, mint tojás forgott a végtelen térben, nem volt még ég, föld, hold, nap, és nem voltak csillagok sem.” Ám egy nap lehullott az alsó világba. És, miközben kibontja számunkra önmaga létezésének okát és történetét, elmeséli ugyanezt, szinte mellékesen, rólunk is. Akik vagy meghalljuk a kövek énekét, vagy mindörökké süketségre kárhoztattunk. Hát miért ne válnánk, épp ezért, némákká és vakokká?