Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe

...de talán soha nem publikálták volna novelláit és regényeit. Bár ez így sem ment könnyen, hamarabb jelentek meg művei Franciaországban, mint hazájában. Az átütő siker a kilencvenes évekig váratott magára, a Médea és gyermekei és a Vidám temetés című regényei révén viszont Ulickaja egy csapásra a legfontosabb kortárs orosz írónővé vált, akinek a Magvető idén már a tizenharmadik kötetét jelentette meg.

A két évvel ezelőtti Elsők és utolsók című elbeszéléskötethez hasonlóan A mi Urunk népe is tökéletesen példázza, miért tartják őt világszerte annyira jó mesélőnek. Ezúttal pedig novelláit nem csupán egy-egy motívum – mint például a szülő-gyermek kapcsolat – vagy épp egy szereplő, az Ulickaja korábbi műveiben megismert Zsenya fűzi össze, hanem egy ennél is átfogóbb, az egész köteten átívelő téma: a csoda megélése. Szögezzük le gyorsan, Ulickaja karakterei az egészen egyszerű, hétköznapi csodákat élik meg, amik végül mindent elrendeznek, helyre tesznek, békét teremtenek, megnyugvást hoznak. És ha mindez még nem lenne elég, A mi Urunk népe elbeszéléseiben bármely dokumentumfilmnél valóságosabban jelenik meg a Szovjetunió és annak társbérletekben, padlásokon vagy épp villákban (túl)élő népe, gyerekek és felnőttek, a családjukon zsarnokként uralkodók és az ez ellen fellázadók, tudósok és írók – emberek, akik minden kilátástalanság ellenére sem vesztik el a hitüket.

Magvető, 3690Ft