Emlék az ember s ember-e az emlék

De hát valami jót mindig öröm olvasni, akkor is, ha annak tartalma másfajta érzelmekre késztet bennünket. Hogy mifélékre, mindjárt erre is kitérek, de előbb oldjuk fel a fenti találós kérdést. "Meghalunk másodszor is a fényképeinken. / Hát ne fényképezz!” (Emlék az ember) – írja a szerző a kötet címadó versében, s hát ez a felszólítás éppen, hogy ellentmond legtöbb eddigi törekvésének. Annak, amit majdhogynem "Dobai-toposzként” is emlegethetünk: a fotográfiák valós időbe helyezésének, a képfelületek mögötti tér faggatásának, a sík térré kitöltésének; annak a csodának, amikor, hogy egyszerűen fogalmazzunk, Dobai elővesz egy fényképfelvételt, és vers születik arról. Tökéletes, létható, eleven mozgófilm-részlete annak az időnek, amelyben az adott kép készült.

Már rég nem a feltételezett dilemmáról beszélek, természetesen, hanem a költőre jellemző csodákról, arról, amiért oly nagy kedvvel vetjük magunkat rá minden egyes Dobai-versre, vagy regényre. S hát a filmekre, de az, mondjuk, az eddigiek alapján "nem kunszt”, aki ekkora megjelenítő erővel rendelkezik, annak ugyan már miért lenne komoly erőfeszítés megírni a Rosszemberek, a Csontváry, a Redl ezredes, a Mephisto, a Hanussen és más filmek forgatókönyvét? A kérdésem költői, mert kell hozzá tehetség, hát persze, akit érdekel, miféle, az tekerjen bele néhány filmbe – nem a felsoroltak közül. Botfülűként is zongorázni fogja a különbséget. No, térjünk vissza a költőhöz, Dobaihoz, aki immár állandósult ritmusban és tempóban gazdagítja életművét. Azt mondhatnánk, különösebb megrázkódtatást nem nagyon okoznak új versei, ugyanaz a hangulat, a régi ritmusvilág, folytatódik az elégikus hangvétel – az egészben, mert hát van, az a csavar, hogy mégis valahogy nagyon elmélyül, nagyon kérdőre vonó, nagyon remények nélküli. Eddig, ha egy képről valami régi szép pillanat elillant, köddé vált párája hullt ránk, valahogy ott volt abban is a remény; lesz szép is ezen a tájon, hiszen, lám, volt, s az élet – folytonos. Talán mégsem, törik most meg ez a remény, talán csak emlék már minden, s benne az ember a legreménytelenebb emlék. "A tér, a helyek mind-mind megmaradtak, / az idő, igen, az idő lett élni lehetetlen” (Pár sor emlék...).

Több súlypontja is van a kötetnek, érezzük, hogy a szerkesztés, az ív talán lehetne feszesebb, összetartóbb, de ki tudja; talán azért születik meg ez bennünk, mert annyira erősek a vershullámok, mint járatlan utazó előtt a tenger. Aki azt hiszi a méteresre csapó hullámverés láttán, hogy vihar van, készül, pedig hát nem; mert itt a nyílt horizont felől mindig ilyen erővel érkezik az, kicsit már meg is csendesedve. Ragadjunk ki egyet az említett pillérek közül, "Krúdy Gyula súlyos, aggályos tűnődéssel kérdi tőlem: / fiatalember, Magyarország még rajta van Európa térképén?” (Találkozás), hangzik el abban a kérdés, hétköznapjaink égető felvetése. Ki így, ki úgy, de majd mindenki ehhez viszonyítja állásfoglalásait, ehhez a vers fiatalembere is, elkezdi magyarázni, hogy igen, de rendszerváltozás, szinte jobbágysors, no és volt egy Don-kanyar, orosz tél, forradalom, megtorlás, dadogja a fiatalember, de Krúdy szelíden felcsattan (bizony, szelíden, és bizony, felcsattan, ehhez nagyon kell érteni). Szól tehát: "Az én életem, fiatalember, csupa szeptemberből, / csupa októberből állt... mégis emlékszem nagy / májusokra, az orgonákra”. Nagy vers, hatalmas összegzés, arról, amit mindig kifelejtünk életeink leltáraiból.

Nem úgy Dobai Péter. Lapozgatjuk albumát, hát persze, hogy a megszokott fotográfiák életről, elmúlásról, nagy társakról, Vajdáról, Cseh Tamásról, az Örök Városról, s minden mellett s helyett: az időről. Mert "csend lesz egyszer, / nagy emlékezettel”. És mindkettő, a csend és az emlékezet, folyamatosan fényképez bennünket, e pillanatban is. Hát ezért, talán csak ezért "ne fényképezz”. Elkészül az, akár akarjuk, akár, hát pláne akkor, akár – nem. S eldől majd, valamikor: emlék az ember, de emberé-e a róla maradt emlék? (Dobai Péter: Emlék az ember. Napkút kiadó).