Barbária balladái

Gyerek csinál ilyesmit, utána, persze, bömböl, a lehető legkegyetlenebbül, de sokáig nem maradt rá okom. Mert apám meghúzta a vészféket, leszállt, visszagyalogolt a mackóért, utána fizette, amit kellett, és mehetett a vonat. Én meg ölelhettem a macit. Egy gyerek csinál ilyesmit, mondtam; a történetet most Kántor Péter juttatta eszembe, új könyve egyik versével. "...Azért dobtad bele a Dunába ötévesen / a kedvenc mackódat, mert úgy érezted, hogy muszáj, / de a döbbent kérdésre, hogy miért, nem volt szavad. / Csak. Ennél többet nem tudtál mondani te se. / És vártad, hogy mi lesz, vártad, hogy túléled-e”” (Köztünk maradjon) írja egy nagyon lényeges versben, meghatározónak is nevezhetnénk, annyira fontos mű, de hát a kortárs líra már mióta is aligha meghatározó?

Ha az lenne, akkor a történet nem rekedne meg folyóiratok zárt világában, nem tűnne úgy, hogy a kortárs magyar poézis művelői szinte titkosabb társaságot alkotnak, mint a rózsakeresztesek; s a háborúik is mintha a rózsáké lenne, azon múlna ez a háború jövője, ha már idejött ez a virág a mondatomba. Vagy csak a tüskéje? Nem tudom. Az a lényeg, legyünk még komolyabbak, hogy Kántor Péter kötete talán nem az év legjelentősebb, legfontosabb, legmérvadóbb munkája; születtek erősebbek, születtek ígéretesebbek; de hát költőnk az említett kategóriákat rég túlnőtte. Ő az, aki nem hoz megdöbbentő újat költészetünkbe, éppen csak szegényebbek lennénk, ha időről időre nem tárná elénk a kor versnaplóját, lírai lenyomatát annak, amit együtt, közösen élünk meg és át. Azt sem várja, hogy feltétlenül egyetértsünk vele, de hát az ember bizonyos szikár, markáns gondolatokkal nem igazán száll vitába. Nincs rá oka.

Nincs arra okunk, hogy kételkedjünk akár ebben a kijelentésében: "...korán sötétedik, és az ég mint egy viszkető vörös seb, / miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak, / ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál. / De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged”. Versrészlet, korrajz, levél a halott édesanyának, de mások is beleolvashatnak; hiszen erre nem terjed ki a levéltitok. Beleolvashatnak, eltűnődhetnek, hogy, bizony, grasszálnak; és ki kit tekint annak, s velük tart-e, mindenáron, az a kor, ezé is, ahogyan minden megelőző és utóidő legfontosabb, szinte egyetlen kérdése. Mert az életminőséget ez dönti el, minden más okozhat szegénységet, "szegényebbséget” akár, de sohasem mindegy: hogyan éljük túl.

Vállalt, vagy kimért ócsítással.

Van úgy, hogy két rossz közül kell döntenünk, és azt a döntést sohasem oszthatjuk meg másokkal. De cipeljük, ameddig bírjuk, s a kor előbb-utóbb megfejti. Mert önmagára néz, a költő tekintetével, és ráébred mulasztásaira. Nézi a számolócédula tételeit, igen, volt "fehérterror, fekete csütörtök, / az 1929-es világválság, / kínját lengette az égig Babits Mihály, / de persze nem nyert meghallgatást”. Stimmel, kipipálva. Mi volt még? "egy nap kiírták: Kutyáknak / és zsidóknak tilos a belépés”, úgy van, volt az a tábla, az interneten ma is licitálhatnál rá, na, nézzük tovább, "A lópokrócot / apám vette a jegygyűrűk árából”, egyezik, "visszajött apám a lópokróccal, / és rám maradt a szürke lópokróc”. S már itt is a hetvenes évek, a csiga csak úgy huss, "nem volt vízágyú, nem volt maró füstgáz, / nem vágtak gumibottal az arcunkba, / nem harsogott, nem sírt velünk az utca, / és mégis ... nem voltak fölös illúzióink, // nem volt eldöngetés, csak melldöngetés, / csak ködbe vesző kicsi haldoklások”, bólintunk, hosszú-e vagy-e még, te cédulka, pislogunk? A szélrózsa is stimmel, "Az anyanyelvem volt az apanyelve, / de a műveit németül írta, / Fiuméban született cseh anyától, / és francia földön van a sírja”, ez speciel Ödön von Horváth emlékét idézi – de, ha elnagyoljuk a részleteket, akkor nagyon aprólékos képet kaphatunk nemzetünkről. Fut tovább tekintetünk, olvassuk, "Gyorsan levadászták a férfit, a nőt, / az apát a fiával, az anyát a lányával, / aztán gyerünk ágyba bújni, / tervezgetni tovább a szép jövőt”, a vers címe szerint ez a történet Tatárszentgyörgyöt idézi, tegyük hozzá, azt is, milyen súlyosan-elegánsan szép megoldás itt a költőtől a jelző helyes megválasztása, leesik-e, tűnődünk, mindegy.

Hosszú a lista, na, ez itt, "mennek föl a Kálváriára - / látod magad előtt a képet, / hömpölyög a nép, meg-megáll, vár, / nem így képzelted az egészet” – nagy vers, de hát megint a kulturális beágyazottsága okán, egyfelől Pieter Brueghel festménye 1564-ből, másfelől Lech Majewski zseniális filmje (Malom és Kereszt), csoda mindkettő, immár mindhárom, de a Háromkirályok megidézése is. Az ajánlás szerint Asszonyi Tamás "dicsérete”, de a szövegben jóval tágabbak a dimenziók, ha akarjuk, köthetjük az etalonhoz, ha nem, akkor itt az újabb mottója a már említetteknek: "- No és miféle jövőre vártok? - / megszoktuk már, hogy gúnyolódnak. / - A jövő úgyis eljön – mondták -, / s mindig ugyanaz: mára holnap”. És lassan, nagyon lassan legördül a számolócédula, minden tétel kipipálva, ám tudjuk, ez csak az eddigi fogyasztás, hol van még a vége, s hát hitel egyenlő alma, ezt is tudjuk, ha rosszul is. Végül már összefutnak a sorok bennünk, "ne mondd nekem, hogy sose mondtam, / van jó és rossz, igen, van!”, de hát (nincs de, persze, és mégis, innen kellene, ha kellene), hogy "amikor azt hazudták, hogy az igazság nevében, / amikor elfordították a fejüket vezényszóra, / és másról kezdtek beszélni”, no, ezt a játékot azért mindenki, ugye, és senki "Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, / s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben, / akkor se tudná. – Csak ami kell, csak azt! - / azt kipakolja majd, hogy el ne vesszen”. Nagyban ment a felaprózó játék, "Gyere, beszéljük ezt meg. Kezdjük el”, idézem a költőt, s hát ott a folytatás: "De hogyan? Hogyan kezdjük el?”. Csak úgy lehet, ahogyan Kántor Péter próbálja; igen, ott és vele kell kezdenünk. "Gyere, beszéljük ezt meg, istenem”.

Csöndes, köztünk maradós kötet ez. Elmond, összegez, kiegészít, mert mindig vannak fejlemények, nem újak, csak annak mondják őket, mert úgy talán könnyebb, gondolják, csak hát attól mindig nehezebb lesz. Ahogyan a magyar líra is, Kántor Péter életművével. Súlyos, mély, mint az éjszaka, ahová egyszer rég kiröpült egy játékmackó, sivított a szerelvény, valaki kilépett abból, és megkereste, hogy távozzon a sírás; honnan tudta volna, hogy csak elmélyíti, hogy rám marad, csak elrejti azt, oda, ahonnan majd sokkal később feltör, mint teszik azt általában a hiábavalóságok. S zuhannak a játékmackók, bele a Dunába, elsüllyednek, nem bírnak azzal a hullámok, süllyednek, mint kövek; süllyednek, mint belénk a versek sorai. És eltelik az élet, de készülődnek az új napok, amíg van dolgunk velük, addig számoljuk is őket, "És közben összeállt ez a kötet is. Köztünk maradjon”.

(Kántor Péter: Köztünk maradjon. Magvető Kiadó, 2012).