Akit megragad a garabonciás

Ugyan meglehetősen könnyűvé teszi a kivitelezést a szerző, mert, mondhatni, minden részletre kiterjedt figyelemmel gondozza szövegét. A textusokon túl a színpadképeket (beleértve a díszletet, a világítást, a jelmezeket),és, olykor, nem ritkán, a színészek számára előírt beszédmódot precízen rögzíti; a kötethez mellékelt utószóban, persze, rugalmasan kezeli az esetleges húzások, rövidítések kérdését – azonban nem ez a fő probléma. Inkább az: vajon mennyi reális esélye van annak, hogy a magyar színpadokon, a mai színjátszás elfogadott (alkotói és befogadói oldalon egyaránt) eszközeivel lehetséges legyen ez a rituális előadásmód, ez a megjelenésében is révült, szakrális jellegű "regölős” misztériumjáték? Egy olyan ínkantatív szövegmondás, amely egy kicsit, távoli asszociációként, Palasovszky "kórushangsúlytánc-játékait” juttatja eszünkbe; azt is hozzátéve, hogy az ő általa abban elképzelt abszurd a másik véglet; Toót-Holló viszont mindenképp a révültség szuggesztivitását és nem annak kataton helyzetét vázolja fel, ám roppant nehéz a kettőt nem összecsúsztatni, egy arra fel nem készült színművésznek, s még könnyebb egy olyan nézőnek így reagálnia, aki nem, hogy misztériumjátékot, de még a szakrális irányba elmélyült, a profán mise állapotában létrehozott passiót sem látott, még töredékesen sem. Esetünkben neki, az itt elképzelt nézőnek kellene átélnie, értelmeznie ezeket a sorokat: "Ahogy aztán egy harang zúgását egy harangvirág szirmai közé térítgeted, mialatt magadat is csak a harang zúgásába teregeted, egyre-másra ott leszel, ahol az Ég Zenéje éppen egy harang zúgásába költözik. S ahogy részese lehetsz annak, hogy észrevétlenül is csak az Ég Zenéjével töltekezik az üresség, ott lesz benned a Sötét Ragyogás komor méltósága. Ott lesz benned a Fehér Izzás tiszta tüze. Ott lesz benned a Vörös Lángcsóva beteljesült műve”.

Ez a három mondat nagyjából az előadás második órájának vége felé hangzik el; általam szubjektív módon becsült időtartamról beszélek, tényleg csak "saccolva” a szöveg eddigi terjedelme, és az előírt jelenetek, mozgások sebesség-váltakozása alapján; de még mintegy másfél-kétszer ennyi van hátra. Metafora-rengetegben, elfeledett tudás-morzsák után kapirgálva, fáradt elmével követi a néző a mondatokat; vajon mit értékel, idézzünk még egy részt, ebből? "Ha csak jártányi az erőd, akkor is állj helyt magadért. Emelj a füledhez, mintha az aranydió morajlását hallgatnád. Mintha az ezüstdió csengését mosolyognád. (itt egy szerzői utasítás: amit mond, abban a Pink Floyd Shine On You Crazy Diamond című számának szövege emlékszik arra, milyen volt az, amikor fiatal voltál.) Aztán kövesd behunyt szemmel ragyogva is csak az én fényemet. Anélkül is akár, hogy sejtenéd, melyik lépteddel éppen milyen útra tévedsz. S ahogy behunyt szemmel lépegetsz, képzeld magad elé a saját tekintetedet. S az elképzelt tekinteted legyen üres – de ne kifejezéstelenül üres, hanem titkok tudásával delejes. Nézz úgy, mintha árnyak felhősítenék el a tekinteted, de azok az árnyak már rögtön az űr fekete lyukaival feleseljenek. Ha így teszel, akkor az első riadásoddal csakis arra riadhatsz fel, hogy már ott szédülsz, ahol a gyémántpatak csobogása nyitja fel a szemed. Ahol már a gyémántpatak szól hozzád, hogy a gyémántok szavát soha el ne felejthesd.” Ugye, halljuk a mondatok tagadhatatlan zenéjét, szépségét, de, ugye, látjuk a nézőt is, bal oldal hetedik sor, harmadik szék? Igen, róla beszélek, akinek a tekintetét e pillanatban palládium-pillék árnyalják.

Úgy tűnhet, lapozok vissza a mondatokra, hogy határozott ellendrukker vagyok. Nem. Őszinte érdeklődéssel tűnődöm a problémán, gondolkodom el azon, hogy egy szinte minden ízében modern, sok évtizede inkább az abszurd hangvételre építő színházi kultúrában megvalósulhat-e, megvalósítható-e az a fajta szakralitás, amely kevésbé nehéz színpadi szövegek esetében sem érvényesíthető. Amikor már nem, hogy a hangsúlyokat oly ritkán kihallani, de a deklamálás is szinte már színházi "szitokszó”; holott valaha ez volt a belépő a színházi kulisszák közé; a hétköznapoktól elemelkedő, ünnepélyes hanghordozás. Ma már nagyon ritka, roppant szerencsés konstelláció-együttállásnak kell megvalósulnia ahhoz akár, hogy Sütő vagy Márai klasszicizált hangos tűnődései felöltsék egy színházi előadás képét, megmutatván annak összes kellékét és lehetőségét, vagy (forduljunk egészen más irányba) épp ilyen nehéz, szinte lehetetlen elhinni azt, hogy Weöres vagy Határ Győző akusztikus beszédelemekkel tarkított szövegei értően befogadó akusztikára találjanak. Ami segíthet, esetünkben, az a szöveg önmagában is súlyos, gyönyörű szépsége, a népi szürrealizmus és annak eredeti, sámánokat és balladamondókat elénk idéző jelenléte; ünnepélyesen ringató, zsongító; egy értő közönség révülten hallgatná azokat; érezné, engedve, ahogyan az ősi, szinte csak álombéli, onnan ismerős szavaktól egészen Nagy László és Juhász Ferenc szóesőerdői, páfrányóceánjai átemeljék egy misztikus érzéshalomba, hogy onnan egészen más lélekemberként térjen vissza; nagy, merész elképzelés. Csak hát ott motoszkál a kétely. Képes-e, akar-e a ma embere egy ilyen utazás résztvevőjévé válni?

Tovább nehezítem, látszólag, mert inkább valóban a végiggondolás a szándékom, tehát inkább bonyolítom a képet azzal a megjegyzéssel: a történet megvalósítása (tehát nem tartalma, nem cselekmény-párhuzamai) az ősi japán színház – a NO – kereteire absztrahálnak; annak (zene – tánc – képmerevítés – recitatív beszéd) összessége céloz meg hasonló hatásokat; de közelíthetünk jobban is: az törekszik a megőrzött régi, hagyományos kultúrkincs ilyesfajta átadására. Mert kincs, az, mint mondtam, bőven van a szövegkönyvben, amit azért, a magam részéről, továbbra is elsősorban könyvnek tekintek. Egy, ismétlem, gyönyörű könyvnek, a misztériumjáték ősi formájában is létrehozta annak szerzője az eposzregényében felrajzolt új balladát, itt jobban szűkítve a klasszikus Kőmíves Kelemenné motívumra, talán azért, mert egy elvont, révült, rituális színházi előadásnak is kell valahonnan valahová tartania, ám a színpadi képek ózonözöne, a szó- és látványdallamok orgiája minden érzékeny olvasót elégedetté tehet; de, azt hiszem, mindenképp csak az olvasót.

Sőt, legyen az előadás megtervezője minél inkább elkötelezett a szerző óhajai iránt, rendelje annak/azok alá lehetőségeinek valamennyi elemét, úgy még inkább távolabbra fog kerülni a lehetséges nézőtől. Ám, aki rászánja magát az értő, belső látással és hallással követett olvasásra, annak maradéktalan élményt szerezhet a könyv.

(Toót-Holló Tamás: Üsse kő. Jelenések hét rendbeli úton. Napkút Kiadó, 2012).