Az üveganya a házi színpadon

A fiatal szerző a Magyar Rádió 2010-es drámapályázatára írta a darabot. Hangjáték már készült a műből, és felolvasóesteken is sikerrel szerepelt, de színházban még nem játszották, így a házi színpadon ősbemutatót láthatott a közönség.

Bellus Attila és Lőrincz Nikol az előadás egyik jelenetében

Egy nap történései elevenednek meg öt jelenetben, azaz öt képben. Mindig új képet akasztanak a gyanúsan fehér, ám rücskös falra (szexi nőket ábrázoló naptár; olcsó, stilizált virágmotívum; kereszt; régi családi fotó; 3. számú szerelőműhely). Csupán ennyi a díszlet, a többi tárgy csak kellék; helyük nem, csak funkciójuk változik a térben. Az eseményeket szinte ugyanabból a szemszögből nézheti a közönség, aki ráadásul mindent lát, mintha tiszta üvegen át szemlélné a sztorit. A jelenetek közötti díszletcsere, pakolászás sem borul sötétségbe, része ez is az előadásnak. Látni is kell mindent, mert egy teljesen hétköznapi, kis magyar valóság tárul elénk. Privatizáció, elsípolt pénzösszegek, bűn és bűnhődés, (meg)csalás, és intrika.

Egy temetés napján vagyunk, mely évtizedes történeteket, problémákat hoz a felszínre. Fekete, gyászos komédia ez; röhögünk a szereplőkkel, de közben kínosan is érezzük magunkat, mert valami nincs rendben. Se ezzel a Krammerrel (Bellus Attila), se a többiekkel: lányával és annak barátjával (Lőrincz Nikol, Urházy Gábor László), volt feleségével és új férjével, illetve annak lányával (Ecsedi Erszébet, Bálint Péter, Lupaneszku Vivien), és az egykori kollégákkal (Besenczi Árpád, Szakály Aurél Kiss Ernő) sem. Sőt, még a Krammer anyjának hamvait rejtő urnával is bajok vannak: túl könnyű.

Kiss Ernő, Besenczi Árpád, Lupaneszku Vivien, Szakály Aurél

Mindenki ideges, feszült, mindenki méltóságán esik némi csorba. A kapcsolatok kuszák és szövevényesek, mert míg Krammer a "kaptárban" csücsült, majd szabadulása után az anyjánál bujkált, a kisvárosban zajlott tovább az élet. Ám a védelmet nyújtó anya most meghalt, Krammernek elő kell jönnie, mint ahogy a többieknek is fel kell sorakozniuk a közelgő gyászszertartáson. Mókás, hogy ebben a feszült légkörben épp a lúzer Krammer tűnik a legnyugodtabbnak és legjózanabbnak. (Talán kicsit szedáltnak is.) Könnyű neki, hiszen nincsenek aktuális viszonyai. Újra be kéne illeszkednie, meg kéne felelnie a többség elvárásainak. Csak hogy ő mást gondol életről, és halálról; élő és holt viszonyáról.

Így terelődik a figyelem a címszereplőről fokozatosan az urnára és a hamvakra (melyek széthullnak, majd a szerelőműhely mocskává transzformálódva a szemetesvödörbe kerülnek), illetve Krammer és halott anyja különös viszonyára. Itt hangzik el a darab egyik kulcsmondata is: ha életünkben különbözőek vagyunk, hogy jön ahhoz valami Hideg Gép, hogy halálunkban egyenlővé tegyen minket. Ugyanolyan szertartásokkal, képmutató gyásszal. Miért kell megválni attól, akit szeretünk, hisz akár otthon is maradhat velünk halála után. (Bebalzsamozva, vagy urnában/üvegben.) Őrült beszéd, de van benne rendszer - mondhatnánk. Ám a közösség ismét kiveti magából Krammert, aki újra zárt helyre kerül.

Sztarenki Pál rendező és Madák Zsuzsa dramaturg dinamikus, jól szerkesztett jeleneteket, autentikus figurákat teremtett a házi színpadra. Bár az előadás nyelvezetét néhol akár közhelyesnek is tarthatnák, mégsem az, mert a "bazmegolás" nem válik öncélúvá; része a mindennapi valóságnak. Egyetlen apró hiba talán, hogy a három munkás (Lacibá, Zoli, Robi) figurája és szerepe túl karakteresre sikerült, elnyomva egy kicsit a többi alakot. De hát így van ez: mindig a kocsma (és a nép) a hangos. Még szerencse, hogy egy valakinek (Lajos - Baj László) ezen a sötét napon valami jót is dobott a gép. A falakról pedig egyszer lekerül minden kép, s lehet hogy akkor látjuk meg csak a lényeget.