Bővített zöld, pirossal fűszervezve

Nemes Lászlóval sorozatokról, tiszta festészetről

- Arról a Zöldről van szó, ami ősszel Zalaegerszegen is bemutatásra került, vagy azóta már bővült a gyűjtemény?

- Nem, ez egy bővített zöld, hiszen születtek új művek is. Talán inkább a föld-levegő-víz hármas egységéről szól ez a tárlat. Néhány éve annak, hogy egy szintetizáló, tiszta festészetet igyekszem megvalósítani. Ennek az elgondolásnak a részei a zöld képek. Ezt a letisztult festészeti eszmeiséget, ha úgy tetszik gesztust viszem tovább. Szeretném azonban, ha mindez nem önismétlésnek tűnne, mert megvannak azok a napi kihívások, amik új inspirációkat adnak.

- Szakítást jelent ez a figuralitással?

- Szó sincs róla, sőt a figuratív dolgokat is be szeretném építeni ebbe az elvont világba. Remélem, hogy nem kettősségként, hanem egységként jelenik majd meg.

Nemes László a héten Mariborban mutatja be zöld-sorozatát

- Lesz színváltás is, vagy továbbra is a zöldön marad a hangsúly?

- Korábban már foglalkoztattak a föld színek, ami néhány képen ismét megjelenik. A zöld pedig tulajdonképpen csak egy alibi: mellette ugyanis mindig ott kell, hogy legyen a piros. A komplementer az, ami filozófiailag érdekel, s remélem, hogy mások is elgondolkodnak azon, hogy mit jelent a zöld mellett a piros.

- Ha már itt tartunk, mit jelent...?

- Számomra mindenképpen feszültséget. Katarzist akarok a képeimre, ezért kell bele a piros. A természet örök körforgását, ritmusát is jelzi ez. És mindkét szín az életet, magát is kifejezi: újjászületés, termékenység, vér, energia.

- Nem konkrét képeket, hanem képsorozatokat fest. Van jelentősége annak, hogy hány darabos egy-egy kollekció? Számít a végpont, vagy a végtelenbe nyúlnak?

- Ez egy nagyon érdekes dolog, s az is, hogy miért pont sorozatokban fejezem ki magam. Életünk során találkozunk emberekkel, jelenségekkel, történésekkel. Ha ezekben benne akarok élni, akkor alá kell merülnöm. Minél mélyebb ez a merülés, annál jobban megértem a dolgokat, s azt hiszem magamat is annál jobban meg tudom értetni. Egy-egy képsorozat végül is egy-egy jelenség, amire reagálok, amiben elmerülök. Olyannyira hatnak rám, hogy közben meg is változtatnak, s ez késztet újra és újra munkára. Hogy meddig tart egy sorozat? Ameddig meg nem utálom! Utána fájdalmas pauzák jönnek, a keresés állapota. Na meg az örök kérdés: tudok -e még változni, képes vagyok -e még alkotni?

- Az elmúlt évtizedekből az látszik, hogy igen, hiszen változatos sorozatok születtek.

- Ennek az is oka, hogy nekem Kolozsvárott megadatott, hogy nagyon inspiráló közegben tölthettem el az egyetemi éveimet. Kulturális sokszínűség vett körül, hiszen Ázsiából, Európából is voltak hallgatók, ezen kívül ott volt mellettünk a szász kultúra, alattunk pedig a balkán. Romániában születő magyarként pedig a kisebbségi lét nehézségeit, fájdalmát is megtapasztaltam. Mindez máig ható élmény, amiből tudok meríteni. Zalába költözve így természetes volt az is, hogy nyitni próbáltam mások felé: ezért is kerestem a horvátokkal, szlovénekkel és olaszokkal kapcsolatot. Hiszem, hogy nemcsak horizontális, vagyis egyszerűen elérhető kapcsolatokat kell kötni, hanem vertikálisakat, mert az hoz felfrissülést. Tehát a sorozatok ezeknek a találkozásoknak, élményeknek a lenyomatai.

- Ha megvásárolnak egy-egy képet, nem érzi úgy, hogy a sorozatból kiesik egy darab?

- Nem feltétlen, hiszen az mindig nagy öröm, ha valakinek megtetszik valamelyik festmény. Amúgy manapság nem könnyű eladni. A nagyobb fővárosi galériák is nehézségekkel küzdenek. Nem olyan időket élünk, mikor a művészet egyfajta belső habitussá, vagy egészséges "sznobériává" válik: mikor valaki azért vesz meg egy alkotást, mert úgy érzi, hogy nem tud úgy élni, hogy az a kép, szobor, könyv - vagy bármi - nincs vele.

- Van olyan művész, aki nagyon nehezen válik meg az alkotásaitól, míg másoknak teljesen természetes, hogy adott esetben ebből profitálni is lehet. Hol van a két állapot közötti egyensúly?

- Abban a pillanatban, mikor valaki úgy vesz ceruzát a kezébe, hogy már az eladáson jár az esze, vége van az egésznek. Magadat hazudtolod meg. Ha viszont őszinte vagy, önmagadat adod, és a vásznon látszik a saját küzdelmed, bizonytalanságod, sőt hiányosságod, s ez megtetszik valakinek, akkor meghajlok előtte. A közízlésnek dolgozni viszont nem művészet. Az alkotási folyamat, s az alkotói világ tele van buktatókkal, de pont ez teszi varázslatossá.