Tíz éves a Zalaegerszegi Leánykar

A kórus vezetőjével az elmúlt évek tapasztalatairól és az éneklés öröméről, közösségteremtő erejéről beszélgettünk.

- Tíz évvel ezelőtt, amikor a zalaegerszegi Pálóczi Horváth Ádám Zeneiskola 50 éves lett, alakult egy kiskórus Borsos Zoltán tanár vezetésével. Ő később másik városba költözött, így tulajdonképpen megörököltem tőle a kart – meséli a zeneiskola szolfézstanára.

A kórus – bár kezdetben kötelező jelleggel épült be az ének tanszakos lányok órarendjébe – egyre népszerűbbé vált. Olyannyira, hogy most már többségében nem is énekszakosok járnak az órákra, hanem a hangszer tanszakosok, akik négy szolfézs év után választhatják a kórusban éneklést. A létszám 30-40 fő között mozog, jobbára 12-20 év közötti fiatalok énekelnek a lánykarban.

- Érdekes, de a nehézséget épp az adja, ami egyben a kórus rugalmasságát is jelenti, vagyis az állandó változás. Jönnek-mennek a lányok: felnőnek, továbbtanulnak, elköltöznek, és új növendékek jönnek a zeneiskolába. Ezzel szakmailag mindig nehéz megbirkózni, ugyanakkor egy ilyen leánykar óriási előnye, hogy nem öregszik. Ezt nemcsak az életkorra, hanem a hangra is értem, hiszen az örökös fiatalítás biztosítja a kórus üdeségét, frissességét, erejét.

Talán furcsának tűnik, de a dalok időnként előbb "elfáradnak". A karvezető azt meséli: a repertoárban szereplő műveknek van egyfajta élettartama. Átesnek az első bemutatkozáson, aztán egyre jobban megy a dal, és mindenki megkedveli, ezután jön a darab csúcspontja, majd megindul az unalomba fulladás és a hanyatlás. Ezt mindig a hanyagolás korszaka követi, egészen addig, míg újra elő nem veszik az adott művet.

Bár fiatal énekesekről és üde hangzásról van szó, azért a darabok egyáltalán nem könnyű műfajúak. Egyházi művek, népdalcsokrok, gregorián dallamok, jazz-énekek, reneszánsz zenék, valamint óspanyol, angolszász és szefárd zsidó dalok egyaránt szerepelnek a száznál is több zeneművet magában foglaló repertoárban.

- Állandóan kutatom, hogy milyen darabokkal tudjuk még a kórus dallistáját bővíteni. Muszáj is folyton újítani, mert a lányok maximalisták, igénylik, hogy mindig legyen valamilyen új ének.

Sokszor izgalmas a közönség reakciója is. A karvezető tapasztalata az, hogy keletkezési korszakát tekintve minél régebbi egy ének, az annál újabbnak tűnik. Ez valószínűleg azért van, mert a több száz évvel ezelőtti hangzásvilág annyira elfelejtődik, hogy a mai fülnek újdonságként hat.

Ladvenicza Éva azt mondja, eleinte nehéz volt a kórust megismertetni a közönséggel. Az elmúlt 10 év sikerét azonban jelzi, hogy egyre több helyre – iskolai, városi ünnepségekre, jótékonysági estekre, kulturális programokra – hívják őket. Támogatja őket a zeneiskola Gyermekművészetért Alapítványa, és több fellépés költségéhez hozzájárult már az önkormányzat is. Az Ördögkatlan Fesztiválra pedig egy véletlen folytán kerültek három évvel ezelőtt. A zalaegerszegi kertvárosi templomban hallotta valaki egyik koncertjüket, aki ismerte a fesztivál szervezőit. Azóta minden évben meghívást kapnak a Baranya megyei művészeti fesztiválra, és ők is nagyon megszerették a programsorozatot. Igazi élményt jelent a gyerekeknek. Szeretnek fellépni, élvezik, hogy sikerük van.

Harminc-negyven kamasz lánnyal azért nem lehet egyszerű együtt dolgozni – gondolhatnánk. A karvezető azonban azt mondja: szerencsére nincs konfliktus, utálkozás, vagy piszkálódás. A zene és az éneklés ugyanis megszünteti a feszültséget és kibékíti a világot.