Koncert a nyári Color Arts Fesztiválon

Egy szál gitár, meg Kardos-Horváth

A 20. század közepe óta a varázslat az "egyszálgitárban" rejlik. "Egyszálgitárral" dalolni ugyanis sosem csak szórakoztatás, hanem mindig politika is. Jó esetben rendszer- és társadalomkritika, rosszabb esetben meg hatalmi manipuláció, de ez utóbbit hagyjuk is. Persze a kritikai hangvételhez jöhet még a repertoárba némi szerelmi csalódás, meg halál-para, de ezek is csak kellő iróniával együtt ütnek (ez utóbbi kettő kényes téma, mert könnyen giccsessé válhat a nóta, ha túllihegik a történetet, vagy érzelmeket). Persze a jó dal önmagában mit sem ér, azt elő is kell adni; komoly képességek kellenek ahhoz, hogy egy ember egy gitárral akár több órán át egyedül álljon a színpadon, és azt ne unja el a közönség. Tudta ezt a maga korában Viszockij, meg Cseh Tamás is. Aztán miután ők elmentek, sokan aggódni kezdtek, hogy nem lesz, ki betöltse az űrt, és különben is: elvileg demokrácia van, vagy mi, talán nincs is már szükség (meg igény) az efféle produkciókra.

Hát hogy a viharba ne lenne! Hiszen azóta is születtek emberek, meg felnőtt néhány korosztály; például akik a 80-as években voltak gyerekek. A helyzet meg annyival nem lett rózsásabb, hogy ne lenne mit jól megénekelni, vagy kiénekelni magunkból. Kardos-Horváth János (a Kaukázus frontembere) Kafkaz néven már régóta járja az országot egy szál gitárral, meg negyvennél is több nótával. Zalaegerszegen többször is koncertezett ebben az évben, néhány hete például a VMK PopUp Caféjában lépett fel.

Kardos-Horváth János a lehető legautentikusabb képviselője az előbb említett korosztálynak, anélkül, hogy Viszockijhoz, vagy Cseh Tamáshoz, vagy netán Lovasi Andráshoz kellene őt hasonlítani (pedig sokan megteszik). Kardos más; titokban például üzletember. Nemcsak reagál (hol cinikusan, hol érzelmesen) a benne és körülötte zajló változásokra, hanem piaci alapon is tud gondolkodni. De nem lépi át azt a határt, ami tucatáruvá tenné dalait. Helyette inkább megtalálta a saját fogyasztói körét, a '40 mínusz közeget.

'40 Mínusz a címe annak a negyvenhét dalt tartalmazó CD-nek is, amit előadóestjein a belépőjegy mellé osztogat. Mondom, hogy üzletember, mert a lemez MP3 fájlokat tartalmaz, tehát lényegesen olcsóbb, mint egy klasszikus "műsoros" lemez. De a lényeg rajta van. A lényeg meg az, hogy 40 mínusznak lenni nemcsak egy matematikai "művelet", hanem sokkal inkább hangulat.

Kafkaz a PopUp-ban

Negyven mínuszos mindenki, aki a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek közepe felé született Magyarországon, és még nem költözött "nyugatra". Aki volt még úttörő, és esélye volt rá, hogy eljusson egy építőtáborba, sőt még besorozták katonának is. (Ha jól bizniszelt, megúszta egy polgári szolgálattal.) Aki kiskamaszként végignézte a szovjet csapatok kivonulását, a multik bejövetelét, aki tudja, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma egyre nagyobb, és aki vigyorog azon, hogy az aktuális kormányok immár 25 éve reformról és megújulásról beszélnek. Na, és aki látja, hogy a mutyikból, meg bratyikból hogyan gazdagodtak meg emberek az elmúlt évtizedekben ("egy szinten túl, már közösülések vannak a liftben" – Kafkaz: Lift).

A negyven mínusz az a szellemi közeg, amiről a fent említett Lovasi Bandi egyszer azt írta: "már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven; tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem". Hát Kardos, ezt a fílinget fejti ki kicsit bővebben: legdirektebben talán a Lift és Teszkó című számokban.

A negyven mínuszban persze benne van Kardos-Horváth János lénye is, a maga változásaival, vívódásaival. Hogy hogyan lett a szőke, kicsit álmos-lányos hangú rock 'n roll srácból egy érettebb, karcosabb hangú és bölcsebb előadóművész; akiben (ahogy Gyerekkor című dalában is írja) "felnőtt már a szellem régen.