Madárképű doktorok

Béka és amulett: praktikák a pestis ellen

Hány fajtája létezik a pestisnek? Hányszor söpört végig Európán? Miért hívják madárképűnek a pestisdoktorokat, s mi köze van a járványnak a művészetekben kialakult haláltánc műfajhoz? A Göcseji Múzeum időszaki kiállítótermében látható tárlaton - mely a Múzeumok éjszakáján nyílt meg - többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

A betegség körül számtalan legenda keringett, sőt komoly rituális cselekedetek is fűződtek hozzá a középkorban. Nem véletlen, hiszen az Európa lakosságát többször is megtizedelő ragály kórokozóját 1894-ig nem sikerült azonosítani. Ekkor derült ki, hogy a fertőzés bakteriális eredetű, a bolha székletében ugyanis végre megtalálták a kórokozót. Közülük is a patkánybolha volt a felelős a kínzó betegség elterjedéséért. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy a házi patkányról került át a bolha az emberekre. A középkor higiénés viszonyait tekintve, ez nem meglepő. Ráadásul ezekben a századokban az éhínségek, háborúk szinte mindennaposak voltak, s ilyen környezetben a baktériumok gyorsan terjedtek. Leginkább a zsúfolt városokban.

A pestis három fajtája - bubó, tüdő, szeptikus - közül főleg a bubópestis okozott tömeges megbetegedéseket a 14. századtól kezdve, egészen a 18. század végéig, nagyjából tízéves ciklusokban. A baktérium a fertőzött bolha csípése után a nyirokrendszert támadta meg; a nyirokcsomók beduzzadtak (ez a daganat a bubó). A csomók, a felgyülemlett váladék miatt befeketedtek, majd kifakadtak (innen a fekete halál elnevezés). Halálozási aránya 25-40 százalékos volt. A tüdőpestis már cseppfertőzéssel, emberről-emberre is terjedt, s aki megkapta, száz százalékos valószínűséggel bele is halt a kórba.

Megelőzés, gyógyszeres terápia, imádság, rítus - nagyjából így próbálták eleink átvészelni a járványos időszakokat. Mint az a kiállításon bemutatott tárgyakból, dokumentumokból is kiderül: sokan hittek a miazma-elméletben, vagyis a gyógynövényes légtisztítás erejében. A jellegzetes pestisálarc "csőrébe" ugyanis gyógynövényeket rejtettek, s az orvos az inhalációval elkerülhette a megfertőződést. Kamillát, ánizst, köményt, szegfűszeget, fahéjat is használtak a levegő fertőtlenítésére, de borogatásra, és főzet formájában belső kezelésre is. A tárlaton - a fiolák, szelencék, üvegek sokasága mellett - egy pestisdoktor rekonstruált ruházata is látható. Ilyen "védőfelszerelést" az 1656-os római járvány idején viseltek a gyógyítók.

Hasonlóan fontos volt az imádságok, elhárító rituálék szerepe is. Az egyházi tanítás szerint minden betegség isten büntetése, vagy léleknemesítő megpróbáltatás. Így az ima és bűnbánat, valamint a szentkehez való fohászkodás és a zarándokhelyek felkeresése része volt a pestis elleni küzdelemnek. Felerősödtek azonban az eretnekmozgalmak, pogány rítusok is. Mint az egyik forrásból kiderül: voltak, akik a "varasos-békának erejére támaszkodtak", míg mások amuletteket készítettek a rontás ellen. A középkorban számos fogadalmi kápolna, pestisoszlop (emlékmű) is létesült. Szent Rókus és Szent Sebestyén ezekben az időkben emelkedett "a pestis ellen óvó segítő szentek" rangjára.

A tárlatot körbejárva egyértelmű, hogy az egész korabeli Európát teljesen felforgatta és átalakította a pestis elleni küzdelem. A nagy emberveszteség miatt felértékelődött a munkaerő, változtak a birtokviszonyok, új utakra kényszerült az orvostudomány. A pestistraktátus (járvánnyal kapcsolatos teendőket ismertető tanácsadó) lett például a fő műfaja az orvosi szakirodalomnak, ráadásul nem latinul, hanem nemzeti nyelven.

A művészetben is új témák és kifejezésmódok jelentek meg. Az irodalomban, zenében és képzőművészetben elterjedt a haláltánc műfaja. Oszló holttestekkel, csontvázakkal táncoló alakok jelentek meg az ábrázolásokon, vagy maga a Halál, kaszás illetve ló képében, melyekből a Göcseji Múzeumban is láthatunk némi ízelítőt.

A tárlaton többek között bábuk, preparációk (patkányok), festmények, térképek (vesztegzár alá vont település), orvosi eszközök, vallási tárgyak és korbeli dokumentumok segítségével kaphatunk teljes képet a társadalmi változásokról, és magáról az évszázados küzdelemről. A pestis járványok aztán a 18. század végétől ritkultak, majd megszűntek. Nem kizárt, hogy ennek oka is a patkányokban keresendő: a házit ugyanis kiszorította a vándorpatkány, mely inkább vadonélő fajta volt, s bár hordozta a betegséget, ritkábban vitte át az emberre a fertőzést.

Persze a betegség nem tűnt el: az utolsó nagyobb járvány 1994-ben volt, Indiában. Manapság már főleg csak a szegény, közegészségügyileg, gazdaságilag fejletlen régiókat sújtja. A WHO pedig az egyik legveszélyesebb biológiai fegyverként tartja számon a kórt (a középkorban, háborús időkben használták is a pestises tetemeket efféle célra).

A tárlat augusztus elejéig látogatható.