Régi és új kerámiák: ne csak hagyományos, használható is legyen!

A "népies" mindig értékes?

A néprajzkutató szerint a sajtónak hatalmas szerepe van abban, hogy milyen kép rajzolódik ki a hétköznapi emberekben a népművészetről, népszokásokról. Sajnos egyre inkább azt tapasztalja, hogy az újságíróknak - legyen szó helyi, vagy országos, írott vagy elektronikus médiumról - sokszor egyszerűbb elővenni valamilyen néphagyományhoz kötődő, egyszerűen megfogalmazható, és gyorsan befogadható témát. Márpedig a népművészetet nem lehet gyorsan megemészteni - mondja.

- Persze önmagában nem azzal van a baj, hogy az emberek érdeklődnek a népművészet iránt, hiszen ez összességében örömteli. A gond az, hogy egyre több közhely születik a téma kapcsán. Ugyanakkor fontos gondolatok, nem jutnak el a közvéleményhez, más jelenségeket pedig túlmisztifikálnak. Manapság pedig az is megfigyelhető, hogy a népi kultúra - a focihoz és a politikához hasonlóan - valami olyan dologgá vált, amihez mindenki ért. "Városi ember ne mondja meg nekem...!"

Az etnográfus néhány konkrét tévképzetet is említett. Sokan keresik fel azzal, hogy mondjon, vagy mutasson valamilyen tipikusan zalai, vagy göcseji népszokást, viseletet vagy díszítésmódot, hiszen Göcsej elzárt vidék, ezért lennie kell ilyennek. A helyzet, hogy a tárgyi kultúrában nincs ilyen jellegű specialitás. Ennek okát ő is sokáig kutatta.

- Arra jutottam, hogy a magyarázat részben Zala társadalmi összetételében keresendő. Főleg elszegényedett kisnemesek éltek itt, akik sokkal inkább a polgári réteg szokásait, öltözködési stílusát igyekeztek átvenni, és nem a parasztságét. Nem alakult ki tehát olyan hangsúlyos paraszti kultúra, ami sajátos díszítőművészetet, vagy szokásokat eredményezetett volna.

Ami az elzártságot illeti: igaz, hogy Göcsej viszonylag elzárt terület volt még a 19. században is. A rossz talaj miatt a gabonakonjunktúra hatása kevésbé érződött az itt lakók anyagi viszonyain. Az elzártság miatt kevesebb közvetlen hatás érte a térséget, s talán az igény sem alakult ki arra, hogy új technikákat, díszítőmintákat vegyenek át.

Marx Mária szerint az az elképzelés sem helytálló, hogy minden népművészeti tárgy csak értékes lehet, ha régi. A korabeli emberek is készítettek giccses, csicsás darabokat. Nem kell átesnünk a ló túlsó oldalára, és csak azért értékesnek tüntetni fel valamit, mert az a népi kultúrából származik. Itt is fel kell ismerni, hogy mi az érték, és mi nem.

- Nem jó, ha a népművészet valamiféle konzervált állapottá válik. Nem nézhet ki minden úgy, mint 100 éve. Élőnek, ma is használhatónak és tisztíthatónak kell lennie. Olyan tárgyakra (edényekre, hímzésekre, csipkére stb.) van szükség, amit a ma embere is szívesen megvásárol, elérhető áron. Ehhez persze óriási változásra lenne szükség a népi iparművészeti alkotások szakmai minősítése terén. Sajnos, amíg a zsűrizés szabályai nem enyhülnek, amíg nem fogadják el azt, hogy a különböző tájegységek mintakincsei fellazulnak, illetve hogy új anyagok, új technikák kerülnek használatba, addig nehéz lesz bármin is változtatni.

A néprajzkutató pozitív példaként említette a zenét, ahol csodálatos és minőségi módon tud ötvöződni az autentikus népzene a modern hangzásokkal, vagy akár a klasszikus zenével és a jazz-el. Mindenki megtalálhatja a neki tetsző előadót, vagy stílust. Valami ilyesminek kellene történnie a tárgyi kultúra terén is.

Szerinte, ha a zsűrizés szabályai nem változnak, előbb utóbb a formatervezők, dizájnerek világából érkezik majd meg a változás. Rájuk ugyanis nem vonatkoznak ezek a szigorú szabályok, és bizonyos tendenciák, kísérletek már most is megfigyelhetők. Sokan próbálják a népművészet motívumait beemelni a formatervezésbe, így hozva létre hordható és szép darabokat.