Képviselőként is lelkész voltam

Közéletről és áldozatvállalásról Török Zoltánnal

Török Zoltán a történelmi Zala vármegye területén, Csopakon született, majd lelkészi hivatása Fejér megyébe, sőt Hollandiába is szólította. Ez utóbbi országba tanulni ment 1982-83-ban. 1988-ban az egyházkerület püspöke jelezte, hogy a zalaegerszegi és a szentgáli (Veszprém megye) gyülekezet is új lelkészre vár, lehet pályázni. Nem volt kérdés: Zalaegerszeget választotta. 1989 szeptemberében költözhetett be családjával az itteni parókiára. A leköszönő lelkésszel többek között az első zalaegerszegi évekről, valamint a közösségi munka szépségeiről beszélgettünk.

- Nemcsak a gyülekezet tagjai, hanem a város közönsége is gyorsan megismerte a nevét, hiszen 1989 decemberében virrasztást szerveztek a református templomban Tőkés Lászlóért.

- Ekkor tulajdonképpen csak afféle házigazda voltam. Épp egy hittanóra után ültünk a parókián, amikor bekopogott az akkori ellenzék egyik kulcsfigurája, Csapó Ida. Kérdezte, hogy lenne –e lehetőség arra, hogy virrasztást szervezzenek a templomban. Természetesen igent mondtam.

- Mozgalmas kezdésnek tűnik.

- Mert mozgalmas, sőt mondhatni forradalmi évek voltak ezek! Nagy volt a lelkesedés mindenkiben, és az indíttatás is, hogy tegyünk valamit a változásért. Ma is örömmel gondolok vissza erre az eseményre. Kötetlen volt, hangulatos és szép. Este 7-től reggel hétig ténylegesen virrasztottunk, persze volt mozgás, cserélődés. Minden órában valamelyik felekezet lelkésze tartott áhítatot, de zenés programok is voltak. Nagyon sok jó ember gyűlt össze. Az akkori összefogás erejére jellemző, hogy az egyik ismert helyi pék is bejött estefelé azzal, hogy éjfélre sül ki a friss pékáru, hoz a társaságnak belőle.

- Mennyire alapozta meg ez az akció a későbbi közéleti tevékenységét?

- Úgy érzem, hogy a már bennem szunnyadó érdeklődést felerősítette, kimunkálta. Nem szerettem volna kimaradni a változásokból. Annál is inkább, mert a rendszerváltozás az egyházakat, egyházi ügyeket is érintette; az új törvények új lehetőségeket szültek, hatékonyabban lehetett az egyházközösséget, gyülekezetet építeni.

- Új lakóként és közszereplőként milyennek látta Zalaegerszeget akkoriban?

- Nagyon ígéretesnek! Azt éreztem, hogy az emberekben van egy igény arra, hogy együtt legyünk, együtt tegyünk valamit a közösségért; és nemcsak a gyülekezetre gondolok. Aktív közösségi élet folyt, és hiszem, hogy ezáltal mi magunk is jobb emberek lettünk. Persze ez a rendszerváltó időszak kicsit az ártatlanság kora is volt, amiből mára sokat veszítettünk.

- Ha már az egyházi ügyeket és a helyi gyülekezetet említette: fiatal lelkészként mi volt az elsődleges célja az átmenet éveiben?

- Itteni szolgálatomat két szóval szeretem jellemezni: építettünk és épültünk. Nagy és nehéz feladatokat vállaltunk. Engem mindig az a szándék vezetett, hogy az, amit megvalósítani szeretnénk, szolgálja az emberek javát és Isten dicsőségét. A legfontosabb feladatnak a közösségépítést és lelkigondozást tartottam. Ezen belül is a hitoktatás megszervezését, és hogy minél több fiatalt tudjunk megszólítani, és bevonni a közösségi munkába. Szerettük volna azt is, hogy gyarapodjon a gyülekezet lélekszáma, hiszen 1989-90-ben mindössze háromszáz főről tudtuk, hogy aktív vallásgyakorló. Mára ez a szám a duplájára nőtt, sőt a reformátusok lélekszáma ezer fölött van. Azt is sikerként könyvelem el, hogy miután dr. Pap Lajos szívsebész a városba költözött, kérésére beteglátogató csoportokat szerveztünk, ami a mai napig működik. De említhetném az énekkarunk létrehozását, vagy a Kék kereszt csoportot is, ami alkoholbetegeken próbál segíteni. Aktív tevékenységet nyújt a függőségből szabadultaknak, és segítséget, támogatást jelent azoknak, akiknek még nem sikerült leszokniuk. Amire pedig különösen nagy hálával gondolok, az az, hogy öt évvel ezelőtt megalakult a Mandulavirág Fogyatékkal Élők Református Gondozóháza. A fogyatékkal élők felé már teológus-hallgató korom óta elkötelezett vagyok. A diakonisszáktól tanultam azt a különleges bánásmódot, amivel könnyebbé tehetjük életüket. De számomra az is megtisztelő volt, hogy városi képviselőként és református lelkészként támogathattam a Szent Család Óvoda és a Mindszenty József Iskola alapítását.

- 1990-től öt cikluson át tagja volt a város képviselőtestületének is. Mennyire lehetett összeegyeztetni a lelkészi hivatást a politikusival? Egy-egy vitás helyzetben tudott egyensúlyt teremteni a közgyűlésben, vagy a frakcióban?

- Azt hiszem, hogy képviselőként is lelkész voltam. Persze én sem születtem angyalnak! Voltak helyzetek, döntések, amikkel nehezen békéltem meg. Összességében azonban tényleg próbáltam lelkészi lélekkel közelíteni a dolgok felé. Örülök, hogy részt vehettem ebben a munkában, és hogy aktív részese lehettem a változásoknak, építkezéseknek. A két hivatás között egyébként nincs ellentmondás, sem összeférhetetlenség. Az egyházközösség nem ellenzi a közéleti szerepvállalást. Persze ha valaki polgármester, vagy komolyabb, országos politikai karrierre készül, akkor szüneteltetni kell a lelkészi szolgálatot. Itt azonban nem erről volt szó. Azt érzem egyébként, hogy azok, akik a rendszerváltozás idején kapcsolódtak be a közügyekbe, ma már kicsit kivesző lényeknek számítanak. Hozzánk még bármikor – akár éjjel is – be lehet kopogtatni. Ma már nem érzem ezt az önzetlen segítségnyújtást és áldozatvállalást. Ez a fajta lelkesültség egy kicsit megkopott.

- Még augusztus közepéig látja el lelkészi teendőit. A hírek szerint ezt követően Budapestre költöznek. Mivel tölti majd a fővárosban a napjait?

- Még keresem a lehetőségeket. Az egyházközösségi ügyektől nem szeretnék teljesen elszakadni. A családom – gyerekeim, unokáim – nagy része pedig Pesten él, így újra egymás közelében lehetünk. Ez fontos dolog számomra.

- Akkor a következő hónapok a búcsúval telnek?

- Nem szeretném! Pláne, mert alkalmanként azért mindenképpen ellátogatunk Zalaegerszegre. Közel harminc évig ez a város volt az otthonom és most is annak tekintem. Sok kedves ismerősöm, barátom van itt. Bár a bútoraink egy része már elköltözött, én nem szeretnék örökre búcsút inteni Zalának, bár tudom, hogy életünk legszebb korszaka zárul le. Most úgy érzem magam, mint régen Csopakon: a hegyoldalból láttam meg a szépséget. Azt hiszem ez egy korszak vége, feljutottam valameddig, és jó visszanézni az itteni évekre. Sok örömöm telt benne! Hálás vagyok Istennek, hogy a családommal együtt teljesíthettem ezt a szolgálatot; sok jó ember segítségével.