Sémák nincsenek, az egyéni emberhez kell mesét találni

Az érdekes beszélgetés ideje alatt gyerekfelügyeletet is biztosítottak, így zavartalanul lehetett figyelni az elhangzottakra. Az alapkérdés milyen a jó mese, mit, hogyan és mikor meséljünk a gyerekeknek. Hamar kiderült, a mese eredetileg nem gyerekeknek szánt tanítás volt, mely a különböző élethelyzetekben adódó problémákhoz nyújtott segítséget. Amíg léteztek mesélők, akik mindebben jártasak voltak. Hiszen csupán az európai kultúra rendelkezik 40 – 50 ezer mesével, 2000 mesetípussal. Ezekből kell tudni kiválasztani az egyénhez leginkább illőt. De ahogy az életutak különbözők, úgy sémák sincsenek probléma, és azt megoldó mese tekintetében. De ha nagyon muszáj életkor szerint lehet tippet adni, bár a mesélés a magzati kortól 90 éves korig tarthat.

Feltétel kezdetben, hogy a (mesélő) szülő magáénak érezze a történetet, jelenítsen meg benne belső képeket, mert e nélkül a gyerekben sem indul meg a belső képalkotás. Nagy segítség a meseválasztásban egyébként is a gyerek reagálása, ha unja a történetet, az nem neki való, ha sok mindent nem ért belőle, akkor valószínűleg nem jó a mese. A jó mese ugyanis rendet teremt, kiutat a rendetlen helyzetből.

Tanulságot azonban soha nem szabad vonni, hangsúlyozták az előadók, mert ez szintén megakasztja a spontán belső fantáziát, illetve a felnőtt által levont tanulság egész más lehet, mint a gyerek által megélt igazság. Szintén ügyelni kell a mese, mesekönyv választáskor az illusztrációkra, ezek is könnyen rombolhatják a belső képeket. De legjobb a saját kútfőből való mese, ajánlották számos tapasztalat alapján.

Tehát az életkor szerinti ajánlás a következő: mondókák, melyet 1 - 1,5 éves kortól "én mesék" (gyerek napi történéseiről szól) egészítenek ki. 3 éves kortól állatos, és nem állatmesék, 4 – 5 éves kortól népmesék, történelmi mesék. Boldizsár Ildikó mindehhez javasolta többek között Benedek Elek gyűjtését, míg Illyés Gyulát kevésbé, s a Grimm meséket ő csak felnőtt korosztály esetében használja (maga a mese nem drasztikus a gyerekek számára a mai közhiedelemmel ellentétben, viszont a tévéből látott, és ezen történetekhez kapcsolt fantázia képek ártalmasak lehetnek).

Elhangzott az is, a rendszeresen mesélő családoknál nem igazán divat a tévénézés, mivel a mesélés időigényes dolog, külön – külön kell a gyerekeknek mesét mondani és lehet közös mesélés is. Ha a gyerek kellően kimozoghatja magát, kérdezhet a szülőktől, kérdéseire választ kap, és érzelmi biztonságot él meg a családban nem is igazán lesz igénye a tévénézésre, ahogy a jelenlevők személyes példája is ezt támasztja alá. De ha mégis, a tévénézés legyen megválogatott, korlátozott időtartamú, a gyerekkel közös időtöltés, hogy azonnal választ kapjon az esetleges kérdéseire.

A közönség által feltett kérdésekre reagálva elhangzott a ma népszerű mesék, például az Anna, Peti és Gergő az én mesék kimaradásából keletkezett űrt töltik ki, egyébként kevésbé lenne rá igény. Boldizsár Ildikó még megjegyezte, bár ő meseterápiával foglalkozik hosszú évek óta, mindezt a társadalom szégyenének tartja, mert ha lenne mesélés a családokban, nem lenne szükség meseterápiára.

A zalaegerszegi Apáczai VMK-ban megtartott program az Emberi Erőforrás Minisztériuma Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézete támogatásával valósult meg.