Színháztörténeti kuriózum

Füst Milán: Boldogtalanok

A szerző  korai darabjaként számon tartott Boldogtalanok, korának szociológiai hitelességgel megrajzolt viszonyait bemutató, lelki-morális kérdéseket boncolgató, a naturalista színház dramaturgiájának eszköztárából táplálkozó, annak stílusjegyeit magában hordozó dráma. A mű szimmetrikus szerkezete nem a külső történésekben rejlő konfliktusokra, a cselekmény fordulatosságára és/vagy érdekfeszítő vonulatára építkezik. Drámaiságát Füst dialógusokba rendezett, rendkívüli tömörséggel megalkotott szövegegységeinek jelentésrétegeiben és a pszichikai és erkölcsi motivációjú, kiélezett emberi játszmákban, a feszes ritmusú „tett-váltás” sorozatokban kell keresnünk.

Nem véletlen, hogy többféle kontextusban és szituációban hangzanak el az elfojtott indulatokat hordozó, a dráma középponti alakját minősítő meghatározó mondatok: „Te igazán rossz ember vagy, Vilmos.” /Húberné/ (...) „Milyen ember vagy te!” /Róza/ (...) „Te nem vagy ember!” /Róza/ .
Füst Milán drámájának szereplői szociálisan, egzisztenciálisan, morálisan és érzelmeikben lesüllyedt és/vagy kiüresedett figurák, főként nőtípusok (anya, testvér, szeretők), akiknek szerepe elsősorban a kulcsszereplőhöz, Húber Vilmoshoz való viszonyukban értelmezhető. Igaz ez visszafelé is: Húber cselekvési terének és érzelmi életétének koordinátáit a nőkhöz kötődő kapcsolatai határozzák meg.

Ez a viszonyrendszer az emberek közötti játszmák kereteiben töltődik meg negatív morális tartalommal, hiszen a szereplők számára a „csalás” marad a fő cselekvési forma. Ezért a darabnak a karakterisztikus figurák körében nincs egyetlen pozitív „hőse” sem: valamennyien „csalnak és csalódnak”. A személyiségüket felőrlő küzdelem, a szeretetlenség mélységes hiánya, az emberi kapcsolataikban keletkezett űr vezet el a tudat olyan fokú beszűküléséhez, amelyből az egyetlen kiutat – Húber anyja és Víg Vilma számára – az öngyilkosság jelentheti.

Füst Milán Boldogtalanok című darabjának előadása a rendező és a szerepeket megformáló színészek példás együttműködésének produktuma. Szükség is volt a közös, alkotó gondolkodásra, hiszen a darab színpadra állítása, a rendezői koncepció kialakítása végett Koltai M. Gábornak a dráma szövegének mélyreható elemzésével, a színészeknek a pontos szövegértés/szövegtolmácsolás megkívánta kihívással kellett megbirkózniuk.

Koltai M. Gábor átgondolt és tudatos rendezői koncepciója arról győzött meg bennünket, hogy értő módon vitte színre Füst Milán drámáját: megtartotta annak szöveghűségét, a szöveg jelentéséből „kiolvasható” üzenetét, ugyanakkor az előadás oldotta a darab lehangoló, komor „kisugárzását”, a színészeket helyenként fizikálisan is igénybe vevő változatos és sok mozgás ellensúlyozta a dialógusokban megnyilvánuló statikusságot, az előadás zárlatában pedig (a Bibliából Szent Pál Korintusiaknak írt első levele 13. fejezetének idézésével) továbblépett az írott szöveg tartalmán.

A rendező – bár néhány esetben megváltoztatta a figura külső alakleírására adott Füst Milán-i instrukciót – pontosan eltalálta a karaktereket. Húber Vilmos, papi nyomdász alakja Farkas Ignác hatásos, rendkívül szuggesztív alakításában kelt életre. A Húber szerelméért vetélkedő, eltérő személyiségű és habitusú két nőalak (Nemesváraljai Gyarmaky Róza és Víg Vilma) figuráját Tánczos Adrienn és Pap Lujza életszerű játéka jelenítette meg. Ecsedi Erzsébet (Özv. Húber Evermódné) ezúttal sem tette kétségessé, hogy az effajta szerepekben – a szó jó értelmében használt – profi teljesítmény nyújtására képes.

Nem a színpadra termettsége és képességei okán, sokkal inkább a rá osztott szerep nem túlságosan szerencsés mivoltából fakadóan a legtöbbet talán Hertelendy Attila (Sirma Ferenc) küszködött a szerepbeli alak karakterének hiteles megformálásával. Ugyancsak problémás, nem pontosan kidolgozott a darabban, ezért dramaturgiailag nehezen értelmezhető Dr. Beck Gyula orvos (Szakály Aurél) szerepe. Szakály Aurél játéka – miként Hertelendy Attiláé is – önhibáján kívül sajnálatos módon ezúttal nem teljesedhetett ki.

Füst Milán drámájának a Keresztury ÁMK-ban látott előadását nem csupán azért üdvözölhetjük, mert rangos magyar szerző darabja került színpadra, hanem azért is, mert a bemutató ismételten szembesít(het)ett bennünket a színház létezésének eredeti (klasszikus) funkciójával.