Ősbemutató az ibusári állomáson

Strandpapucs-huszárok a Griff Bábszínházban

Vagy inkább Parti Nagy Lajos? A Griff Bábszínház a közelmúltban mutatta be az író Ibusár című huszerettjét, mely országosan is egyedülállónak számít, hiszen a színházak körében oly közkedvelt darabból még sosem készült felnőtteknek szóló bábelőadás. (Kísérlet volt rá, de végül nem valósult meg.) S hogy mi ez a kavarodás a szerzői név körül?

Nos, 1992-ben Parti Nagy agyába bevillant egy név: Sárbogárdi Jolán. Így e szignó alatt megjelentetett egy kisregényt A test angyala címmel. (Mert ahogy egyszer nyilatkozta: Sárbogárdi Jolán én vagyunk.) Aztán közben a Magyar Rádió meghirdetett egy hangjáték-pályázatot, valami „huszáros” darabra. Így kelt életre Jolán alakja és a fejében őrülten kavargó operettes huszár-sztori. Ha meg már huszárok és operett, akkor – gondolta Parti Nagy – miért ne lehetne egy új „műfaj” is: a huszerett.

Ez a szójáték azonban nemcsak egy egyszerű vicc, mert előrevetíti az egész darab páratlan nyelvezetét, nyelvi közegét: a népi dialektusok és modern szlengek, szólások és közmondások zűrzavarát, „posztmodern kavalkádját”. (Vajból van a szíve a füle mögött – és ehhez hasonló gyönyörűségek.) Meg persze ott van a giccses, csacska operettvilág kifigurázása.

A műfaj végre az őt megillető méretben (strandpapucsnyi) kerül a néző szeme elé – gondolhatják, akik nem kedvelik az efféle színpadi attrakciókat. Merthogy itt az operett a bábjáték. Az ibusári valóság, meg a színpadi/színészi játék. Ezekből az elemekből tevődik össze a darab harmonikus egysége Lőrincz Zsuzsa rendező jóvoltából.

A Griff Bábszínház Parti Nagy nyelvi bravúrjának interpretálásához tökéletes színészeket kölcsönzött a Hevesi Sándor Színházból Kovács Olga (Jolán) és Ecsedi Erzsébet (Anya), valamint a szombathelyi Jászai-díjas művész Szabó Tibor (állomásfőnök) személyében. A rendezésnek, illetve a díszlet-, jelmez- és bábtervezőnek (a Svájcban élő Florica Malureanu-nak) köszönhetően pedig még mintha a MÁV-szagot is éreztük volna a nézőtéren. A tér központi eleme ugyanis az ibusári állomás, ám ez a Jolán fejéből „kicsapódó” operettjelenetecskék színhelye is. Meg az otthon; anyával, edényekkel és a tűzhely melegével. Talán kicsit közhelyes kép, de most ez sem véletlen.

Ibusár: az állomás, ahol a vonatok is alig állnak meg, inkább csak áthaladnak. A falu, ahol az ember lelke is hólyaghurutos. Ahol csak a semmi van. Ahol Jolán MÁV-menetjegykiadó – közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz – aggodalmaskodó anyjával él. Férjhez kéne adni azt a lányt. Az öregedő állomásfőnök el is venné, de Jolika ellenáll. Neki a jegykezelő Mihály kéne, az exszerelem (Szilinyi Arnold játssza egy búcsúlevél erejéig), de az lelépett a vonattal Püspökladányba. (Csocsi-mondta.)

Ebből a sivár valóságból ki kell törni, el kell menekülni, szabadulni kell. A széphuszáros, primadonnás másik világba. Jolán író akar lenni, részese akar lenni az operettvilágnak; szereplőként, szerzőként. De a nyelvvel bajok vannak, pedig szép emberi gondolatok vannak a lelkében, fejében.

S bár a huszárok néha lábtól jönnek és harapnak, még az is jobb a realitásnál. Annál még az őrület is jobb. Keveredik a képzelet és valóság; őrült tempóban kopog az írógép az állomáson. Mígnem egy harisnya-szomorú estén a gyékényesi gyors áthaladása és néhány hubertusz után Jolán megteszi: szabotál! Nemcsak azt mondja a hangosba, hogy a vágány mellett tessék...; hanem A Bajkhállóy huszármente című operettet is jól beolvassa.

A néző meg sír a röhögéstől, mert ez az egész őrület annyira jellemző. Annyira magyar és való. Még szerencse, hogy mindenkinek – Jolánnak  is – van egy angyala (Varga Veronika a hegedűs), akinek a vállára hajthatjuk a fejünket a drámai tetőpont, az őrület vagy az esendőség pillanatában. (De vigyázzunk, mert ez az angyal akár a nótánkat is elhúzhatja. Mert ha kavargatjuk, cserélgetjük a szavakat, fokozódik a többértelműség.)