Épül a landorhegyi lakótelep a 70-es években. (A fotó a Göcseji Múzeum tulajdona.)

Baránka József és Inkovics László építészekkel, valamint a ZÁÉV nyugalmazott vezérigazgatójával, Baksa Attilával, Béres Katalin történész beszélgetett. A meghívott előadók a hetvenes években kezdték pályafutásukat Zalaegerszegen. Baksa Attila épp 1970-ben érkezett a zalai megyeszékhelyre és a Zala Megyei Állami Építőipari Vállalathoz került (mely 4500 főt foglalkoztatott akkoriban), majd onnan is ment nyugdíjba.

Városképváltozás a hetvenes években

Baránka József 1968-ban a Műegyetem ösztöndíjasaként került a ZÁÉV tervezési osztályára. Inkovics László itt született, majd orvosnak készült, de nem bírta a vért, így az építészet felé fordult a figyelme. Az egyetem elvégzése után, 1976-ban került vissza szülővárosába, ahol egy felpezsdülő városi élettel szembesült.

Mindhárman egyetértettek abban, hogy a hetvenes évek egy élénk, sok változással járó időszak volt a város életében. Jelentősen átalakult a városkép, emeletes lakóházak, gyárak, üzemek épültek, a korábbihoz képest hatalmasra duzzadt a lakosságszám is. Volt olyan év, amikor emiatt ezer új lakás jött létre.

Hogy sikerült megúszni a panelt? A hiedelmekkel ellentétben ugyanis Zalaegerszegen nem épültek panelházak, a legtöbb épület esetében az alagútzsalus eljárást alkalmazták. Baránka József szerint azért nem épült itt panellakás, mert az drága volt, és a ZÁÉV akkori vezetése sem támogatta ezt a fajta építési eljárást. Nyilván a domborzati viszonyaink is segítettek ebben, mert dombvidékeken sokkal nehezebb az előre gyártott panelelemeket mozgatni.

Baksa Attila úgy emlékszik, hogy az 1970-ben induló tizenöt éves lakásépítési programhoz iparosított technológiát kerestek. A házgyár, vagyis a panel logikusnak tűnt volna, mégis inkább az alagútzsalus megoldás mellett döntöttek, melyet egy francia cég fejlesztett ki.

Baksa Attila, Baránka József és Inkovics László

Nemcsak lakótelep-építés zajlott a hetvenes években, hanem a belváros képe is jelentősen megváltozott. Béres Katalin kérdésére, hogy mi alapján döntötték el, hogy melyik régi ház megy és melyik marad, Inkovics László azt felelte: sajnos egy rossz korszellem is uralkodott akkoriban. Emiatt sok olyan polgári ház és egyéb épület vált az átalakulás áldozatává, ami ma már megtartásra érdemes lenne. Volt azonban akkoriban "egy szabadulni a régitől, mert az nem modern" szemlélet, ami sok elhibázott döntést szült.

Baránka József elmondta: hatalmas szerepe volt az átalakulásban a rendezési terveknek, melyekről azonban nem a helyi tanácselnökök, hanem a központi VÁTI (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) döntött. Itt készült ugyanis az országos településhálózat-fejlesztési keretterv. A helyi építészeknek nem sok beleszólásuk volt a dolgokba. Nem volt mód kreatív tervezésre, sokkal inkább a végrehajtás volt a feladatuk. A város szerkezetébe durva beavatkozás történt, ez üt vissza ma is. De a rendezési tervek mindenhatóak voltak.

Inkovics László hozzátette: akkoriban is voltak divathullámok. Ilyen volt például a szalagház. A városok szinte versengtek egymással, hogy ki tud nagyobb, illetve hosszabb szalagházat építeni. Így került a Kossuth Lajos utcára is egy, de az ország más városaiban ennél lényegesen nagyobbak is vannak.

Az építészek szerint sajnos egy össznépi igénytelenség is uralkodott a hetvenes években, a lehető legkevesebb építőanyagból igyekezett mindenki gazdálkodni. Többek között ez a szemlélet hívta életre a falvak jellegzetes családi házait, a kockaházakat is.