Mennyből a hulla

A Hevesi Sándor Színház új darabjáról

Paso most színpadra állított művének már a címe is meghökkentő, egyszerre paradox és groteszk: hiszen annak első része a szenteste békéjére, meghittségére, tisztaságára utal – a Mennyből az angyal című karácsonyi éneket asszociálja –, ugyanakkor (Horvát János találó fordításában) a cím második elemének („hulla”) jelentése, hétköznapi valóságtartalma ezzel ellentétes hatást vált ki.

A dráma egyetlen este (karácsony ünnepe) egyetlen helyszínen (a Segura-ház) történő eseményeire építkezik. A Segura család (Carlos és felesége, Júlia), valamint barátjuk, Lorenzo idillikus körülmények között, előkelő étteremben szeretné megünnepelni karácsony estéjét, amelyet azonban egy kisszerű esemény (elromlik az autójuk) akadályoz meg. Távollétükre számítva, a szobalány (Elisa) tudtával, Juan – erőszak látszatát keltve (Elisa megkötözése és bántalmazása) – kirabolná a lakást.

A tökéletesre sikeredett, alibiből elkövetett bűntény, és a háziak otthon maradása azonban – komikus helyzeteket teremtve – a darab egészére kihatóan határozza meg a történéseket: az emberi játszmák kaotikus világából mindenki (kivéve a szobalány tragikomikus körülmények között bekövetkezett váratlan halálát) a minimális veszteség elviselésével igyekszik menteni magát...

A Mennyből a hulla sajátos humorra „hangszerelt” komédia, amelyben a komikus hatást elsősorban nem a frappáns és markáns poénokra alapozott nyelvi megnyilatkozások jelenítik meg, sokkal inkább a színpadi mozgásban, a jelenetekben (szituációkban) rejlő „vizuális kommunikáció” hordozza.

Alfonso Pasonak a maga műfajában sikeres darabját Radó Denise rendezte, akinek koncepciójával – hiszen az előadás objektíven a maga műfaji adottságainak keretében értékelhető és minősíthető – alapjában egyetérthetünk. Többnyire ügyesen használta ki a színpadi megoldások komikus hatást keltő eszköztárát. A lassan, kissé vontatottnak tűnő (ezáltal megnyújtott) expozíciót talán ügyesebb dramaturgiai megoldással (a történések sűrítésével) hatásosabbá lehetett volna tenni.

Igaz, a második felvonás ritmusa – elsősorban a bonyodalmak fokozódásának következtében – felgyorsult, pergőbbé vált. Ugyancsak dramaturgiai hiányosságként érzékeltük, hogy a végkifejlet lezáratlan maradt, bár az előzményekből következően az események utalásai alapján, a cselekmény síkján (különböző „álarcban” követtek el betöréses bűncselekményeket) talán érthető, de az apácáknak álcázott betörők szerepeltetése semmiképpen nem segítette elő az előadás hatásos lezárását.

A darab főbb szerepeit Debrei Zsuzsanna (Júlia), Kiss Ernő (Carlos), Hertelendy Attila (Lorenzo), Foki Veronika (Elisa), Kanda Pál (Juan) alakította. Debrei Zsuzsanna az általa megformált, kulcsfigurának számító szerepben az utóbbi időszak legjobb színészi teljesítményét nyújtotta.

Nem csupán az itt és most megformált karakterrel történő tiszteletre méltó azonosulását emelhetjük ki, de színrelépése egyre inkább a különböző szerepekre intellektuálisan érett, emocionálisan ráhangolt, érzékeny emberi attitűdök visszaadásában is tetten érhető volt. Vele egyetemben Kiss Ernőnek jelen szerepébe történő maximális beleélését, érzelmi/hangulati változásait hűen tükröző játékát, valamint Hertelendy Attilának a más-más helyzetekhez igazodó, hiteles alakítását szükséges kiemelnünk.

Foki Veronika (Elisa szerepében) a „türelmes hulla” alakításáért dicsérendő, miként Mester Edit (Rosa szerepében) szerepformálása is új karakterrel „színesítette” az előadást. Spisák István (detektív) és Zsíros Viktor (pap) játéka marginális szerepre korlátozódott. Kanda Pál (Juan) játéka inkább a marcona, fizikai erejét fitogtató betörő szerepét jelenítette meg, jóllehet, a darab több humorral rendelkező figurát is „elbírt” volna.
A színészi alakítások méltatása mellett feltétlenül dicsérőleg kell megemlítenünk Sántha Borcsa egyetlen helyszínre összpontosított, de rendkívül elegáns díszletét, dekoratív jelmezeit.