Macska-démon a kerámián

A három nagy egységből építkező kiállítás egyrészt az inka civilizáció örökségével foglalkozik, azonban több, mint egy szimpla régészeti gyűjtemény, hiszen az utódokat, vagyis Peru jelenlegi lakóit is bemutatja.

Mint azt Száraz Csilla, a nagykanizsai Thúry György Múzeum igazgatója a tárlatot megnyitva elmondta: a most bemutatott anyagnak helytörténeti vonatkozása is van. A kerámiákat ugyanis a nagykanizsai születésű szobrászművész, Ősze András hagyta szülővárosa múzeumára. Ősze 1962-ben költözött Peruba, ahol a művészeti akadémián tanított. Ekkor kezdett tárgyakat gyűjteni, melyeket később a kanizsai múzeumnak ajándékozott. Nem csoda, hogy a kiállítás 2008-ban éppen a Thúry-múzeumban debütált, s onnan indult zalai vándorútra.

Ősze András gyűjteménye mellett a most bemutatott anyag Bolgár Lajos néprajzkutató kulturális antropológiai kollekcióját is felvonultatja. Ezek a tudós brazíliai kutatómunkájának eredményeként kerültek Magyarországra, s jelenleg a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjteményét gazdagítják.
A kiállítás harmadik egységét pedig színes fotográfiák alkotják. A képek 1992–97 között készültek Peruban és Bolíviában Varga András – a szegedi Móra Ferenc Múzeum kulturális antropológusa, a tárlat rendezője – jóvoltából.

Hogy a perui lakosság honnan ered, azt kutatók sem tudják pontosan. Ahogy Száraz Csilla fogalmazott, éppen olyan megfejthetetlen titok, mint magának az amerikai kontinensnek a benépesülése. Régészeti és őslénytani adatok alapján valószínűsíthető, hogy az Andok első lakói a mai Kolumbia és Panama földszoros felől érkeztek, s már Krisztus előtt 6000 körül növényeket termesztettek. Ezek közül is a gyapot a jellegzetes szőttesek alapanyaga lett. A szövés mellett a kerámiaművesség vált a másik fontos kifejezésformává, a használati célokon túl.

Ahogy az a Göcseji Múzeum ötletesen kialakított, sejtelmességet sugárzó (mintha egy korabeli épület falai közé kerültünk volna) tárlatán is jól megfigyelhető, az edények mitológiai alakokkal gazdagon illusztráltak. Az persze már az ősidőktől fogva kultúránként (Vicus, Nazca, Ica, Chimú Bir, Chancay) változott, hogy a kerámiák díszítésénél mely motívumok váltak hangsúlyossá.

A Krisztus előtt 200– Krisztus után 600 között virágzó Nazca kultúra lakói például ragyogó színárnyalatokkal felvonultatott edényeket és szőtteseket készítettek. Főistenük a jaguárra visszavezethető Macska-démon, illetve a kezében trófeát tartó bálna volt. Az úgynevezett átmeneti periódust (Kr. u. 1100–1470) képviselő Ica kultúra pedig harsány vörös, fekete és fehér festésű, stilizált madarakkal díszített agyagedényeiről ismert.

A díszítések tükrözik a korabeli civilizáció tagolt társadalmi struktúráját. Ennek élén az uralkodó, vagyis az inka állt, aki nem más, mint a Napnak a fia. A 13. században létrejött hatalmas birodalmat ugyanis a kecsua néphez tartozó inka törzsek hozták létre részben leigázva, részben szövetséget alkotva a szomszédos törzsekkel. Így tehát elmondható, hogy az őskortól virágzó kisebb törzsek és kultúrák fejlődésének utolsó állomása volt a középkorban létrejött óriási és rejtélyes államszervezet.

Az inkák páratlan birodalma 1538-ig virágzott, majd a spanyol hódítás áldozata lett. Nyomai és emlékei, illetve a díszítőművészet főbb motívumai ma is fellelhetők az ott élő indiánok mindennapjaiban.
(A kiállítás június 6-ig látogatható.)