Kitüntetett énektanár

 Az énekkar soha nem volt kötelező

– Más világba születtem, mint a mai. Jókor születtem, jókor töltöttem az életemet a pedagógus pályán, akkor még divat volt ezt választani, jó iskolákba járhattam, jó képzést kaptam. A pályám végén váratlanul ért a kitüntetés, nem számítottam rá, de hangsúlyozni szeretném, hogy ez az elismerés szól a munkát támogató iskolavezetésnek, a kollégáknak és a gyerekeknek. A pályaválasztásomat meghatározta Büki Gyuláné, Adélka, egykori énektanárom személyisége.

Sokszor eszembe jutott, és amikor kórust vezettem, napi kapcsolatban álltam vele tanácsát kérve. De mindenhol tanáregyéniségek vettek körül. Az első zenetagozatos általános iskolai osztályba jártam és az első orosz tagozatos gimnáziumba. Amikor egykori iskolámban, a Zrínyiben kezdtem, még óvónőképző is működött ott, ők alkották a kórust. Amikor másik iskolába kerültek, elment a kórus is. Újra kellett kezdeni mindent.

A későbbiek során sikerült 100-fős énekkart összehozni. Ehhez alapjában jó kapcsolat kellett a gyerekekkel, mert ha nem tudom elérni, hogy a próbákon jól érezzék magukat, hogy a szereplések élményt jelentsenek számukra, akkor nem hoznak áldozatot a szabadidő terhére. Ez nekem sikerült. Kötelezővé soha nem tettem az énekkart, sem az órai egyedüli éneklést. Hisz az ének–zene készségtárgy, és a sors nem mindenkinek ad énekhangot.

Számomra fontos volt, hogy a fegyelem megtartása mellett a gyerekek szabaduljanak fel az órán, és el tudjam fogadtatni, hogy a zene érték, a műveltség része. A sikerélmény motivál, felszabadulttá tesz, a kudarc viszont görcsössé, kedvetlenné. Komoly feladatot jelentett a nem zenei tagozatos gimnáziumban a különböző ünnepségekre, a meghitt karácsonyi koncertekre és a Helikonon a zsűri előtti megmérettetésre való felkészülés. A szép eredményekre, élményekre visszagondolva, érdemes volt –  emlékezik vissza.

– A nyolcosztályos képzés volt a szívem csücske. Most volt az érettségi találkozója az első ilyen osztálynak. Heti három énekóránk volt, az egy csoda volt. A gyerekekkel együtt nagyon élveztem. A pályától is egy ilyen csodálatos osztály osztályfőnökeként köszöntem el – mondta. 
A jelennel és a jövővel kapcsolatban már kevésbé bizakodó hangon beszél.

– A pályára készülők száma elszomorító – mondja. – Lecsökkent az óraszám, nem egy elismert és megfizetett foglalkozás. Féltem a jövő nemzedékét, hogy ki fogja tanítani őket. Nehéz a diákoknak is. Sok az elfoglaltság, a terhelés. Most lesznek a Helikoni ünnepségek.

A napokban hallgattam meg a kórus helikoni programját, hisz még javarészt azok a tanulók jelentik az énekkar magját, akik nálam énekeltek. Nem szakadtam el az iskolától, jó a kapcsolatom az utódommal, a gyerekekkel, személyesen fogok értük szorítani Keszthelyen a szép szereplésért. Boldog embernek mondhatom magam az aktív tanári pályám végén, van mire visszaemlékezni, van miből töltekezni a nyugdíjasévek során.