Keleti gasztro-túra

Kóstoljunk kínai és török finomságokat

Az orientalisták az ázsiai nyelveket, kultúrát és történelmet kutatták (bár egyes elméletek szerint ezek is gazdasági és területszerző akciók voltak), de a 20. század elejének művészeti irányzatai is előszeretettel használták a keleti mintákat, szimbólumokat.

A multikulturalizmus, meg a globális piac azonban kissé lerombolta az „egzotikum” és az „elérhetetlenség” mítoszát. Van itt már minden a közvetlen közelünkben: thai masszázs, feng shui tanácsadó, jógaóra, thai chi a ligetben, török ételbár és kínai kaja. Ami önmagában nem baj, csak – mielőtt tetemes összeget áldoznánk a harmóniánkért és megfelelő energiaáramlásunkért – tartsunk egy gyors „minőségellenőrzést”.

Nehogy kontárok keze alá (pultja elé) kerüljünk. Divat szidni a „kínait”, aztán sokan mégiscsak ott vásárolnak, mert olcsó. Micsoda fordulat a világtörténelemben: míg egykor a fényűzés jutott eszébe az embereknek a keleti cikkekről, addig ma az elérhető ár.

Bizonyos szempontból viszont mégse olyan nagy baj, hogy itt vannak a kínaiak, és hogy néhány török is „visszatért”. Mert legalább ételt is hoztak magukkal. Zalaegerszegen az utóbbi néhány hónapban, csak a belvárosban három kínai büfé és egy étterem, valamint egy török ételbár nyílt.

Nem, ez itt nem a reklám helye, hanem az örömé: rántotthús-ország lakói a laposra klopfolt, semleges ízű karaj után igazi ínyencségeket is kóstolhatnak. És a kínainál még a disznóról sem kell feltétlenül lemondani; választhatunk sertéshúst bambusszal és kínai gombával vagy például szecsuáni módon.

Fontosabb azonban ennél a fűszerezés. Míg a magyar konyhák többségét a só-bors-paprika szentháromság uralja, addig a városunkba települt keleti konyhákban rátalálhatunk a gyömbérre, curryre, chilire, szójaszószra, szezámra, vagy a török-konyha esetében a rómaiköményre és mentára.

Nem lenne baj, ha az új élmények hatására a háztartások felszerelkeznének némi fűszerrel, a közétkeztetést végző vendéglátóhelyekről már nem is szólva. (Tisztelet a kivételnek.) Már csak azért is, mert egykoron a magyar konyha gazdag volt zöldfűszerekben (tárkony, lestyán, csombor), csak valahol a monarchia és a szocialista népkonyhák közötti vérzivataros időkben elhagytuk őket.

Azt sem árt megtapasztalni, hogy a török döner kebabon és kínai csípős savanyú levesen túl is van élet, vagyis étel. Távol-keleti barátaink kukoricalevesét éppúgy érdemes kipróbálni, mint az illatos, omlós csirkefalatot (vagy ahogy ők mondják magyarul: „sirke”) vagy a pikáns változatot fekete szezámmaggal.

De bő a választék marhában, kacsában és tenger gyümölcseiben is. A töröknél vezet a joghurtos padlizsánsaláta, a muszaka és a falafel (csicseriborsó) tál. Aki pedig szereti a már-már émelyítően édes és a diós finomságokat, feltétlen vegyen egy baklavát. Kávé helyett pedig a török tea javasolt. Igaz, csak akkora, mint a mi presszóadagunk, de a hatás annál nagyobb.

Ne menjünk el a köretek mellett sem, sőt álljunk meg, és felejtsük el a hasábburgonyát! A paradicsommal és paprikával főzött török rizs (ami valójában bulgur, vagyis búzatöret) szinte mindenhez passzol, a kínai zöldséges sült tészta meg önmagában is laktató.

A pult előtt állva pedig hamar rájövünk, hogy a mi sós, párolt rizsünkön kívül létezik sült és pirított változat is többféle „adalékkal”: rákkal, hússal, sonkával, zöldséggel. A tojásos változat kedvéért pedig talán még Ho Shi Minh is lemászik a talapzatáról, mert rájön, hogy a szomszéd főztje is lehet olyan jó, mint a vietnami, főleg ha a vacsora a népek közötti megbékélést szolgálja.

Szóval bátorság, bátorság! A nagy nyári uborkaszezonban induljunk el néha egy városon belüli gasztrto-túrára, és merjünk pikánsak lenni. Mert fűszerek nélkül legalább olyan unalmas képünk lesz, mint egy gondozatlan rizsföldnek valahol a távol-keleti végeken.