Élményt vinni a zeneoktatásba

Minikoncert Chopin emlékére

A lengyel származású, francia zeneszerző 200 éve, 1810 márciusában született, az idei esztendőt ezért nemzetközi Chopin-évnek nyilvánították, melyhez Magyarország is csatlakozott. Többé-kevésbé, hiszen a programok jó része a fővárosban van.

A Kölcsey Ferenc Gimnázium énektanára, Varga Miklósné viszont gondolt egyet, s az elmúlt héten egy Chopin-minikoncertet szervezett az iskola aulájába, ahol három diák lépett fel. Kósa Ruben egy keringőt, Mogyorósi Alexandra egy noktürnt, Farkas Levente pedig egy mazurkát adott elő zongorán. Az emlékév alkalmából beszélgettünk Varga Miklósnéval komolyzenéről és zenetanításról.

– Nem szeretem a komolyzene kifejezést, illetve a komoly- és könnyűzene kategóriákat. Szerintem csak jó és rossz zene van, és ezt az óráimon is szoktam hangsúlyozni. Chopin azért jó, mert viszonylag korán ad élményt. Ez vonatkozik a hallgatókra is, ám azokra talán még inkább, akik zeneiskolába járnak, és zongorázni tanulnak.

– Az emlékév egy lehetőség, hogy ne csak tanórákon találkozzanak a diákok a klasszikus zenével?
– Remélem, hogy igen. Szeretnénk a jövőben ennek a gyakorlatát kialakítani, bemutatókkal, vetélkedőkkel. Év végén Erkel-, jövőre pedig Liszt-emlékév lesz. Koncertekre nem járnak a fiatalok, ezért az efféle minibemutatók pont arra jók, hogy megmutassuk, ilyen is van!

Fontos, hogy megérezzék: a klasszikuszene-hallgatásnak is van miliője, varázsa. A művészek, fiatal tehetséges előadók pedig lehetnek példaképek, minták. Nyilván nem számítunk arra, hogy ezután tömegesen járnak majd hangversenyekre, ám egyfajta szemléletet lehet adni, ami hosszú távon fejtheti majd ki a hatását.

– Az énekórákat mennyire szokás ma komolyan venni? Még mindig egy laza órának veszik a fiatalok, ahol lehet matekházit írni?
– Ha nem vigyázunk, könnyen kialakulhat ez a gyakorlat. Meg kell küzdeni a fegyelemért! Azonban hiszem, hogy igenis fel lehet kelteni az érdeklődést, fel lehet csigázni a gyerekeket. Ehhez persze kell egy hiteles, felkészült pedagógus is, akin látszik, hogy szereti, amit csinál. Be lehet vonni az oktatásba a társművészeteket is: irodalmat, festészetet.

A rajz, ének és tánc összekapcsolható egymással, és egy átfogó képet ad a művészetekről. A korral is haladni kell, ma már elképzelhetetlen egy óra képek és hangok nélkül. A legnagyobb baj talán az, hogy a zeneoktatás valahol megbicsaklott. A II. világháborút követően inkább úri passziónak tartották, mert régen a polgári neveltetés része volt a zenei műveltség elsajátítása. Ezen kellene ma változtatni.

– A világzene jelensége, a klasszikus, népi és modern hangzások keveredése mennyire járható út a nevelésben? Egyáltalán popularizálható a komolyzene?
– Vannak erre kísérletek a kortárs komolyzenében, elég, ha csak például Szentpéteri Csilla vagy Horgas Eszter fuvola- és zongoraművészekre gondolunk. A szakma, a művészvilág azonban nem szereti ezeket az „elkalandozásokat”.

Véleményem szerint viszont nincs ezekkel probléma, ha valaki teljes mértékben elsajátította az alapokat, és minőségi zenét játszik, vagy szerez. Sok kortárs előadónak egyfajta cél is, hogy a komolyzenét átültessék egy könnyedebb ritmus- és dallamvilágra. Összességében azt gondolom, hogy nincs különbség klasszikus és kortárs között, ha a zene minőségi. A lényeg a zenei alapokon, tudáson, technikán, átélésen van.