Cseresznyéskert a Hevesiben

Cse­hov ké­sei da­rab­ja a szín­ház évad­nyi­tó­ján

A Cse­resz­nyés­kert cse­lek­mé­nye ke­vés „kül­ső tör­té­nés­re” épül, vég­ső so­ron né­hány moz­za­nat­ban össze­fog­lal­ha­tó: Ranyevszkaja Andrejevna földbirtokosnő vissza­té­ré­se vi­dé­ki csa­lá­di bir­to­ká­ra, a bir­tok (cse­resz­nyés­kert) elár­ve­re­zé­se, a földbirtokosnő és a „csa­lád” el­uta­zá­sa.

A „bel­ső tör­té­nés” azon­ban en­nél sok­kal több ré­te­get fog­lal ma­gá­ban: az em­be­ri bol­dog­ta­lan­ság élet­ér­zés­ét, az el­tűnt idő és a nosz­tal­gi­á­val te­li múlt (a csa­lá­di kö­te­lék fel­bom­lá­sa, az if­jú­ság el­vesz­té­se) ér­té­ke­i­nek szét­fosz­lá­sa irán­ti mé­la­bút, a je­len ki­lá­tás­ta­lan­sá­gá­nak szo­mo­rú­sá­gát és a jö­vő­be­ni „re­mény, a vá­gyak, ál­mok, áb­rán­dok” meg­va­ló­su­lá­sá­ba ve­tett hit bi­zony­ta­lan­sá­gát.

Eb­ből fa­ka­dó­an Cse­hov drá­má­já­nak üze­ne­te több­ér­tel­mű je­len­tést hor­doz: egy­szer­re van ben­ne az idő vissza­for­dít­ha­tat­lan­sá­ga és a múlt él­mé­nye­i­nek to­va­tű­né­se, szín­hely­ének el­vesz­té­se mi­att ér­zett nosz­tal­gi­kus/me­lan­ko­li­kus hangulatiság (Ranyevszkaja, Ánya, Vár­ja, Gajev); az em­be­ri vi­szo­nyok át­ren­de­ző­dé­sé­nek tény­sze­rű­sé­ge (Lopahin, a meg­gaz­da­go­dott ke­res­ke­dő); a múlt ér­té­ke­i­nek, a „to­va­tűnt vi­lág­nak” őr­ző­je és kró­ni­ká­sa (Firsz, az öreg inas).

Ezért, no­ha a „drá­ma” ma­ga az em­be­ri ben­ső­ben, ér­zé­sek és han­gu­la­tok meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ban zaj­lik, tár­gyi­a­sult for­má­já­ban még­is a „cse­resz­nyés­kert sor­sá­val” össze­füg­gés­ben ér­tel­mez­he­tő.

Az író da­rab­já­ban há­rom mar­kán­san ki­raj­zo­ló­dó és meg­ha­tá­ro­zó to­posszal (iro­dal­mi köz­hellyel) ta­lál­koz­ha­tunk: az uta­zás-to­posz (a földbirtokosnő és csa­lád­ja pá­ri­zsi út­ja, majd ha­za­té­ré­se), a kert-to­posz (a cse­resz­nyés­kert, a csa­lád éle­té­nek me­ta­fo­ri­kus szín­te­re), a fa-to­posz (a múlt rek­vi­zi­tu­ma). A kü­lön­bö­ző to­po­szok­hoz tör­té­nő vi­szo­nyu­lá­suk mel­lett a tör­té­net va­la­mennyi fi­gu­rá­ja (ma­te­ri­á­li­san, emo­ci­o­ná­li­san és/vagy pszichikálisan) va­la­mi­fé­le hi­ányt érez, és e de­fi­cit kö­vet­kez­té­ben va­la­mi­ért min­den­ki bol­dog­ta­lan. Eb­ben az ér­te­lem­ben a mű­nek nincs po­zi­tív sze­rep­lő­je.  

A Cse­resz­nyés­kert cí­mű da­ra­bot Sztarenki Pál ren­dez­te, aki a kü­lön­bö­ző ka­rak­te­re­ket meg­for­má­ló szí­né­szek­kel egye­tem­ben ala­pos és tisz­te­let­re mél­tó mun­kát vég­zett. Alap­ve­tő­en hű ma­radt a cse­ho­vi drá­ma szö­ve­gé­hez, ugyan­ak­kor, nyil­ván­va­ló­an ko­runk vál­to­zá­sa­i­hoz való iga­zo­dás az elő­adás for­mai ki­vi­te­le­zés­ében tet­ten ér­he­tő. Hi­á­nyol­tuk viszont, il­let­ve el­na­gyol­tan és fel­szí­ne­sen ta­lál­koz­hat­tunk azok­kal a Cse­hov da­rab­ja­i­nak lé­nye­gét je­len­tő ha­tá­sos, fi­nom bel­ső lel­ki rez­dü­lé­sek­kel, ap­ró han­gu­la­ti ár­nya­la­tok­kal, ame­lyek­re egyéb­ként ko­runk né­zői is „ve­vők” let­tek vol­na.

A „lí­rai ko­mé­dia” mű­fa­já­ból így ke­ve­set kap­tunk, a (klasszi­kus) ko­mé­di­á­ra vo­nat­ko­zó stí­lus­je­gyek (amennyi­ben min­den­kép­pen mű­fa­ji meg­je­lö­lést hasz­ná­lunk, in­kább a „kö­zép­fa­jú drá­má­hoz” állt kö­ze­lebb) pe­dig nem ér­tel­mez­he­tő­ek az elő­adás kap­csán. Így az­tán ne­he­zen volt azo­no­sít­ha­tó, bár né­mely fi­gu­rá­ban egy­ér­tel­mű­en rá­is­mer­het­tünk (pl. Lo­pahin), hogy mi­lyen mér­ték­ben je­len­ko­runk ti­pi­kus fi­gu­rá­ja. Dra­ma­tur­gi­a­i­lag, idő­be­li hosszát te­kint­ve nem tar­tot­tuk faj­sú­lyos­nak és in­do­kolt­nak Sarlotta „bű­vész­mu­tat­vá­nyát” sem.

A ze­nei be­té­tek tel­jes mér­ték­ben az elő­adás egyik erős­sé­gé­nek szá­mí­tot­tak, Sztarenki Pál sze­re­pe eb­ben min­den­kép­pen ki­emel­ke­dett.

Az elő­adás egyet­len szín­hely­re épít­ke­zett, a dísz­let ko­pár­nak, egy­sí­kú­nak és Cse­hov­hoz kap­cso­ló­dó­an mű­vi­nek, „ter­mé­szet­el­le­nes­nek” ha­tott. Ta­lán sze­ren­csé­sebb lett vol­na, ha több ter­mé­sze­tes anya­got hasz­nál a dísz­let­ter­ve­ző. Bi­zo­nyos fo­kig el­len­té­tes be­nyo­mást kel­tett az egyéb­ként ha­tá­so­sabb és ki­fe­je­zőbb jel­me­zek­hez vi­szo­nyí­tot­tan. (Mind­ket­tő Pilinyi Már­ta mun­ká­ja.)

A da­rab­be­li fi­gu­rák kö­zül, epi­zód­sze­re­pe el­le­né­re el­ső­sor­ban Firsz (az öreg inas) alak­ját kell meg­em­lí­te­nünk, aki­nek, sze­re­pét Wellmann György for­mál­ta meg, tö­ké­le­tes hi­te­les­ség­gel. Sztarenki ren­de­zői kon­cep­ci­ó­já­ban is ki­emelt sze­re­pet tu­laj­do­ní­tott szá­má­ra (az írott da­rab­bal el­len­tét­ben va­la­mennyi je­le­net­ben a szín­pa­don van).

A kulcs­sze­rep­lők kö­zül a sze­rep­be­li fi­gu­rát ha­tá­so­san meg­for­má­ló, át­la­gon fe­lü­li ala­kí­tá­sá­ért Sztankay Or­so­lyát (Vár­ja, fo­ga­dott le­ány) di­csér­het­jük meg. Tánczos Ad­ri­enn (Ranyevszkaja földbir­to­kosnő) sze­rep­for­má­lá­sa ez­út­tal túl­sá­go­san „ek­lek­ti­kus­ra” si­ke­re­dett, ele­gáns­sá­ga el­le­né­re cse­le­ke­de­tei­ben nem érez­tük a ne­mes­asszony alak­já­nak mar­káns meg­te­rem­té­sét.

A He­ve­si Sán­dor Szín­ház­ban lá­tott Cse­hov-da­rab összes­sé­gé­ben nem oko­zott csa­ló­dást. A ren­de­zői fel­fo­gás és a szí­né­szek já­té­ka igye­ke­zett vissza­ad­ni az egyéb­ként nem könnyen meg­ra­gad­ha­tó cse­ho­vi vi­lág­szem­lé­le­tet, da­rab­já­nak ak­tu­á­lis üze­ne­tét.