Cselédlányok a műkedvelők színpadán

Színkörök és mozi-ügyek a két világháború között

– Mi volt a legfőbb oka a kulturális intézmények hiányának?
– Leginkább az, hogy az I. világháború, a Tanácsköztársaság majd a Trianoni békekötés sokkja után nem a kulturális infrastruktúra fejlesztése volt a fő cél. Sokkal inkább a gazdaság fellendítéséről, a lakáshiány kezeléséről szólt a történet, később pedig a világgazdasági válság akadályozta meg a  kulturális beruházásokat.

– Meglepő, hogy mégis élénk kulturális életről lehet beszélni. Alulról szerveződő eseményekről van szó?
– Nagyjából igen, hiszen számtalan egylet, kör és más civil szerveződés működött Zalaegerszegen a ’20-as, ’30-as években. Mindegyik kötelességének érezte tagjai „művelését” és a szórakoztatását. Ezenkívül számos szakmai egyesület is létesült, ezeken belül szintén aktív kulturális élet zajlott. Tudni kell azonban, hogy az aktuális politika, – először Klebelsberg Kúnó, majd Hóman Bálint miniszter – a nemzetnevelés programja keretében ösztönözte is az efféle mozgalmakat. Például a műkedvelő színjátszást is.

– Zalaegerszegen ekkor nem volt állandó társulat.
– Nem, ám gyakorlatilag minden egyesületnek voltak amatőr színészei és előadásai. Érdekes ugyanakkor, hogy ha nagy és ismert színtársulat vendégeskedett a városban, az érdeklődés általában csekély volt. Ez utóbbiaknak az Arany Bárány Szállóban volt lehetőségük fellépni, a helyi műkedvelők pedig a katolikus kultúrház (ma önkiszolgáló étterem) színháztermében adták elő produkcióikat.

És ha már a fellépéseknél tartunk, meg kell említeni a különféle énekkarokat is. Közülük a legjelentősebb az Egyházi Ének és Zene Egyesület kórusa volt, akik országos dalosversenyekre is jártak, de saját kórusban énekeltek iparosok és az építőmunkások is.

– A színházhoz visszatérve: milyen színvonalú produkciókat adtak elő a helyi színkörök?
– Voltak egészen színvonalas előadások, egyikről (az Iparoskör műkedvelői által 1924-ben előadott „Debrecenbe kéne menni” című darabról) még a Színházi Élet folyóirat is beszámolt. Tudni kell azt is, hogy a ’30-as években Pehm (Mindszenty) József apátplébános meghatározó alakja volt a város kulturális életének. A város szinte minden rétegét valamilyen katolikus egyletbe szervezte.

Alapvetően hitbuzgalmi egyletek voltak ezek, ám karitatív és kulturális tevékenységet is folytattak. Így eshetett meg például az az érdekesség, hogy a háztartási alkalmazottak – magyarul cselédlányok – egylete is rendszeresen adott elő színdarabokat. Sőt, a Zalamegyei Újság folyamatosan felszólította a lap hasábjain a háziasszonyokat, hogy cselédlányaikat engedjék el a próbákra, s tekintsék meg előadásaikat!

– Ilyen színházi élet mellett miért nem voltak kelendőek a más városokból érkező, komolyabb társulatok előadásai?
– Egyrészt, mert a hivatásos társulatok előadásaira drága volt a belépőjegy. Másrészt a városban nem élt nagyszámú igényes és művelt polgári réteg, akik egy-egy komolyabb, elgondolkodtatóbb darabot értékeltek volna. Időnként érkeztek a városba igényes műveket előadó társulatok, ám a komolyabb klasszikus, vagy az akkori kortárs írók darabjai (Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Vasary János) rendszerint csak fél házzal mentek. Inkább a szórakoztató előadások, operettek, bohózatok vonzották a közönséget.

– Mi volt a helyzet a filmszínházzal? Hiszen 1911-től már működött mozi a városban.
– Az első vetítés 1903-ban volt, 1911-ben pedig létrejött Zalaegerszeg állandó mozija, az Edison Mozgó, az egykori izraelita imaház átépített épületében. Ezt 1913-ban Goldberger (Gábor) Béla megvásárolta, s gyakorlatilag 1944 nyaráig ő is birtokolta. 1912-ben kapott ugyan konkurenciát – az Apolló filmszínházat – mely a Kummer kávéházban üzemelt, de néhány év múlva ezt is megvette.

Az Edison nem „premiermozi” volt, ám a tulajdonos igyekezett évi négy-öt olyan új filmet hozni a helyi közönségnek, melyet a budapesti nagy mozikkal egy időben mutattak be. 1930-ban pedig az első  hangosfilmet is műsorra tűzte. A város vezetői a kezdetektől irigyelték Gábor mozijának sikerét.

Látták, hogy ez jó üzlet, így mindent elkövettek, hogy megszerezzék maguknak, vagy legalább engedélyt szerezzenek egy újabb mozi működtetésére. Gábor Béla a zsidótörvények bevezetését követően már kifejezetten nemkívánatos személy volt a városban. Az antiszemitizmus és a zsidótörvények ellen viszont úgy védekezett, hogy felvette az amerikai állampolgárságot, így gyakorlatilag nem tudták elvenni tőle a mozit.

Egy amerikai zászlót ábrázoló kitűzőt is viselt kabátján, még jobban sokkolva ezzel ellenfeleit. Végül 1944-ben, a zsidók deportálása után mégis bezárták a filmszínházat. Egy jó fél évig nem is működött mozi, amit a közönség rossz néven vett, hiszen ez volt a legkedveltebb szórakozás a városban. 1944 decemberében – Csomay nyilas főispán közbenjárására – nyílt meg újra a zalaegerszegi mozi, Hunnia néven.

– A századelő nagy művészeti korszakai mennyire jutottak el a városba: Gondolok itt az avantgarde-mozgalmakra, vagy például a jazz-zenére.
– Kevéssé, és csak lassan terjedtek az újdonságok. Volt avantgarde színielőadás a városban, a Zalamegyei Újság nem fogadta negatívan a jelenséget. A közönségnek viszont nem tetszett. A ’20-as, ’30-as évek zenéi, táncai is lassan ideértek, ám először nagy felháborodást keltettek.

Aztán később Farkasovszky Terike tánciskolája felvette az újdonságokat a tanítandó táncok közé, így apránként elfogadta, megszokta a közönség is.A harmincas években a korszak legaktuálisabb művészeti és kulturális kérdéseivel az Izraelita Lányok Egylete foglalkozott. Színvonalas előadásokat tartottak, többek között meghívták Ignotus Pált is.

Összességében azonban az egyesületek, körök és általában a közvélemény inkább konzervatív ízlésű volt, komolyabb szubkulturális mozgalmak sem alakultak ki. Az 1940-es évekre érett meg igazán az igény arra, hogy a városban kulturális intézmények épüljenek, de a világháború megszakította ezt a folyamatot.