Babi néni emlékei

A rubindiplomás pedagógus

éptanító – mondja Babi néni, és mutatja a félméteres, kissé sárguló iratot. – Ennek a megszerzéséhez tanulni kellett, a mostanit csak meg kellett érni – utal a kevés ember számára megadatott rubindiplomára, majd sorra idézi pályája állomásait.

– 1941 novemberben kezdtem egy falusi iskolában tanítani. Nem volt akkor se egyszerű elhelyezkedni. Kevés volt a tanítói állás, pedig negyven felettiek voltak az osztálylétszámok. Sok volt a gyerek, de kevés a munkahely. Akkoriban még az iskolaszék döntése volt, hogy ki kapjon állást. 1947-ben mentem férjhez, sorba született a három gyerekem. Édesanyámmal együtt laktunk, és amikor ő meghalt, nem volt segítségem.

Ekkor költöztünk Zalaegerszegre, ahol a férjem révén volt egy nagymama. Sikerült mindkettőnknek állást kapnunk, ekkor kerültem az Ady-iskolába, négy évig dolgoztam itt. Akkor délelőtt tanítottak a felsősöknek, délután az alsósoknak. Amikor az én gyerekeim lettek felsősök, megint váltanom kellett, hogy együtt lehessek velük. Ekkor vállaltam délelőtti napközis munkát a Dózsa-iskolában, ahova akkor a város összes napközise járt.

De hát ez már történelem – teszi hozzá mosolyogva. – 1965-ben épült a Landorhegyi-iskola, sokunkat odahelyeztek. Tíz évig dolgoztam itt, amíg nyugdíjaskorú lettem. De nem akartam nyugdíjba menni, mert a férjem meghalt, a gyerekek felnőttek, az akkori lakásunkat ki akarták sajátítani a kórház bővülése miatt. Ahhoz kevés lett volna a nyugdíjam, hogy új lakást vegyek.

Ekkor mentem Tófejre tanítani. És olyan szerencsém volt, hogy a baktüttősi tanítónő gyermeket várt, így az ő helyére is én kerültem. Délelőtt tanítottam Baktüttősön, délután napköziztem Tófejen. Még hímző szakkört is tartottam a felnőtteknek meg a középiskolásoknak. Reggel elmentem, este fél tízkor értem haza. Két évig dolgoztam így, és a dupla állás miatt így már kedvező nyugdíjam lett.

Közben szülési szabadságokra mentek a fiatalok, és engem hívtak a helyükre. Így dolgoztam másfél évig Bocföldén, a lányomnak kollégája voltam. Meg is emlegetjük a „közös gyerekeket”. De napköziztem a Petőfi-iskolában is négy évet, és a koronát a pályámra a Béke ligetiben eltöltött fél év tette fel. Öntöztem a folyosón a virágokat, jön valaki lélekszakadva, hogy gyorsan kellene egy napközis. Letettem az öntözőkannát, felvettem a kabátom és mentem.

– Mindenhol szerettem dolgozni – folytatja. – Mindenhol megtaláltam a helyem, sehol nem volt haragosom. Nehéz volt, de nem a munka miatt, hanem az élet és a történelem miatt. Sok szép emlékem van a gyerekekről. Még azt is tudom, ki hol ült. Szeptemberben hívtak ötvenéves osztálytalálkozóra, nem mentem el, csak levélben üzentem és küldtek cserébe fotót magukról.

Most hatvanvalahány évesek, alsóban tanítottam őket. De nehéz az élet a mai fiataloknak. Lehet, hogy most már nem is tudnám ezt csinálni. De majd csak kialakulnak a dolgok, az ember reménykedik. Ennek a pályának a lényege a gyerekek szeretete és a feltétlen bizalom. Ezt érezze a gyerek, akkor ezt adja vissza, és akkor nincsen semmi gond. Ezt a hivatást nem is lehet másképp csinálni.

Felekezeti iskolában kezdtem, voltak a leány- és legényegyletek. Színdarabot tanultunk, teadélutánt tartottunk. Az is nagyon szép volt. Elmúlt, megvolt, kész... Még nyugdíjasként is sokat jártam klubba, kirándulni, 72 éves koromig tanítottam. Ma már ritkán mozdulok ki a lakásból, csak a templomba megyek el. A lányom a szomszédom. Így van ez, elmúlik az élet. De sok, szép emlékem van.