Az órák bűvöletében

Állandó kiállításon mutatná be gyűjteményét

– Régi óra halkan jár, mondja egy nem mai sláger. Igaz ez?
– Akár igaz is lehet, és ezt a dalt én is szeretem, bár a táncoló páros óra nem az én stílusom. De van, akinek ez a féltett kincs, akár egy kellemes emlék okán.

– Gyűjteményének melyik az első darabja?
– Az első órámat ötödikes koromban kaptam, amikor már mindenkinek volt. Egy NDK-s sportórát. Az sajnos már nincs meg. De amikor 1962-ben kezdtem a szakmát, már félretettem egy Pobeda-órát, mert különlegesnek számított. Nem gondoltam akkor, hogy gyűjteményt hozzak létre. Aztán észrevétlenül nőtt a darabok száma (a legrégebbi 170 éves), és azt vettem észre, hogy akár komolyabban is foglalkozhatnék ezzel. De még nem vagyok teljesen felkészülve.

– Van még rá két éve... Egyébként hogy viszonyul az időhöz?
– Jól állok vele. Fontos, hogy ha megyek valahova, el ne késsek. Az órákban is a precizitást és megbízhatóságot szeretem. Egyébként a saját karórámat ritkán hordom, de hűséges vagyok hozzá. Nem teszek mindennap másik órát a kezemre. Csak a kuncsaftokét, amelyeket javítok – teszi hozzá tréfásan. – A munkahelyemen szinte meg se hallom az óraketyegést, de otthon már nem szeretem hallgatni. Ott legyen csend.

– Akkor kakukkos órája sincs?
– Nincsen, de nem régen javítottam egyet. Azok között is vannak nagyon szép darabok. Általában az erdészek vásárolnak ilyent.

– Egy óra jellemzi a tulajdonosát?
– Elárul róla néhány dolgot. A fiatalok mindig az aktuális divat szerint választanak. Bár mostanában van egy nosztalgiahullám, behozzák a nagypapától örökölt zsebórát javításra. És van, akinek egyben az óra ékszer, státusszimbólum is – mondja Preisz József, aki Zalaegerszeg első óra-ékszer  boltjának első munkatársa volt. – Olyan mesterem volt Pesten, aki türelmes volt velem.

A fülén ültem, a nyakán csüngtem, hogy mindent megtanuljak. Olyan szerszámokkal dolgozott, amiről azt sem tudtam, eszik vagy isszák, pedig az iskolát kiváló tanulóként, 6 hónap felmentéssel végeztem el. A későbbiekben nagyon sokat köszönhettem a cégnek. Számos külföldi tanulmányútra eljutottam – feltehetően a megérdemelt munka jutalmául, hiszen volt olyan hónap, hogy közel 400 órát javított.

– Manapság a javítás helyett az újra cserélés korszaka jellemző. Elérte ez az órás szakmát is?
– Magyarország még nem tart ott, hogy az emberek kidobják az órájukat, bár csökkent a javítások száma. Egyrészt vannak olyan órák, melyeket nem érdemes javítani, a másik véglet pedig az olyan jó minőségűek, melyek jól működnek, illetve a szakszervizek javítják. Mi is szakosodtunk.

Messze vagyunk már a kedvencem, az Omega-órák korától. A ‘70-es években nagy kincs volt a családban az óra. Zsebkendőből kicsomagolva hozták hozzám. Akkoriban az órák 90 százaléka szovjet volt. Ha jött egy új típus, én szétszedtem, hogy megismerjem, és ne kelljen a kuncsaftnak azt mondani, hogy majd tanulmányozom.

– Ma is a hiba előtt egy lépéssel lehet járni?
– Szaklapokat, katalógusokat járatok, hogy megismerjem az új órákat. Vannak köztük nagyon fejlettek, öröknaptárasak, vagy amelyik elem nélkül, az emberi mozgás által működik. A japán órák járnak az élen.

– Van olyan darab, amit nagyon szeretne a gyűjteményébe?
– Egy Philippe. Az olyan, mint az autóknál a Rolls-Royce. Az nagy álom, lehet, hogy csak álom marad.

– Miért szeretne állandó kiállítást?
– Hogy megmutassam a fiataloknak, 200 évvel ezelőtt is léteztek komoly szakemberek. A toronyórát is ezért mentettem meg. Egyben szakmai kihívás is volt, mert a toronyóra a maga 600 kilójával a kovácsok szakterülte. Az én alkatom az apróbb fogaskerekek közé bebújást segíti – mondja a hajszálvékony alkatrészek javítója. – Aktív nyugdíjas vagyok, és a szakma most ülepedik le bennem. Most kezdem az egészet átértékelni. Szerencsés vagyok, mert a munkám a hobbim is, azt csinálhattam/csinálhatom, amit szeretek. Ez előtt is szeretnék tisztelegni.