Az iparváros krónikása

Akvarellek a változó Göcsej-képről

Ritkaság, mert Szabó Sándor festőművész (1923–1986) képei eddig múzeumok raktáraiban pihentek, vagy magángyűjteményekben díszelegtek. A Magyar Olajipari Múzeum és a házigazda intézmény jóvoltából azonban összeállt a gyűjteményes anyag, pótolva 25 évnyi hiányosságot.

Dr. Kostyál László művészettörténész, a Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese a megnyitón a tárlatot Horváth József (Keszeg) emlékének ajánlotta. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a sokak által ismert és kedvelt népművelővel álmodták meg a Szabó Sándor-emlékkiállítást; ám Keszeg a megvalósulást már nem érhette meg.

Dr. Vándor László igazgató a bemutatott anyaggal kapcsolatban úgy nyilatkozott: máshogy viszonyulunk a képekhez most, mint mikor készültek. Göcsej világának teljes változását láthatjuk, s Szabó Sándor az egyetlen művész, aki ezt a festészet eszközeivel dokumentálni tudta.
A letűnt paraszti világ, s az ‘50-es évektől egyre erőteljesebben kiépülő olajipar elevenedik meg a festményeken.

Éles hangulati kontraszt ez, ám a megvalósítás mégis hasonló. Akvarellek, pasztellek, élénk színek vagy épp ceruza- és tusrajzok ábrázolják az eltűnt paraszti világot, melynek nyomai ma már csak a falumúzeumban láthatók. De a munkásokat, olajiparhoz köthető elemeket, létesítményeket is papírra vetette. Melyek ugyan már túl vannak a virágzáson, de nem tűntek el. Maradványai köztünk vannak.

Szabó Sándort elfelejtette a művészettörténet, s bár szerepel a lexikonokban, az elmúlt évtizedekben mégsem fordítottunk rá elég figyelmet – mondta dr. Géger Melinda, a kaposvári Rippl Rónai Múzeum művészettörténésze a tárlatot megnyitva. Más kontextusba kerülnek az alkotások, most lehet helyre tenni a dolgokat, most nyílik ki a szemünk, hogy mit is alkotott Szabó.

A művész Budapesten végzett a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth Aurél volt egyik mestere. 1961-ben tért vissza Zalaegerszegre, ahol halálig élt és dolgozott. Annak ellenére, hogy a vidék a ‘60-as években nem sokat nyújthatott egy fiatal alkotónak. Illusztrált könyveket, igyekezett kijutni nemzetközi kiállításokra, ahol sikereket is ért el. Leszerződött a Zalai Olajipari Vállalattal is. Akkoriban gyakori volt, hogy egy-egy művészből amolyan üzemi festő- vagy szobrászművész lett.

Így lett az iparváros szűkszavú krónikása, s ezen a ponton túllépett a Bernát Aurél-i ábrázoláson. A mester ugyanis megmaradt a természetes hangulati elemeknél. Szabó Sándor viszont a ’60-as évek „új modernizációját”, az új tájat, az alakuló ipari civilizációt kezdte el megörökíteni: a nehéz életű munkásembereket, ám mellőzve az ideológiai vonásokat, beállításokat. Nem nélkülözve viszont a szociális érzékenységet.

Nem szocialista realizmus ez, hiszen erre az időre az már elavult. Megjelennek azonban az akkori új, modern művészeti elemek: absztrakt és absztrakt expresszionizmus. Egyre szűkszavúbb, foltszerűbb kompozíciókat festett. A hatás persze így sem marad el: a korszak súlyos lenyomatát látjuk. Az ipar elnyomja a paraszti kultúrát a kiállítótérben is. Néhol már-már kafkai hangulatot árasztva. („A kastély” vagy „A per” illusztrációja is lehetne az az óriási méretű irodaajtó, ahová be kellene lépni.)