A női lé­lek ér­zé­ki­sé­ge

Vö­rös ci­pel­lők és gumimacik

Mi ez?  A meg­tes­te­sült nő­mű­vé­szet? Mond­ták már ezt Bárdosi Ka­tin­ka fes­tő­mű­vész al­ko­tá­sa­i­ra, de té­ved­nek, akik így gon­dol­kod­nak. A „nő­mű­vé­szet” fo­ga­lom ugya­nis csak ak­kor len­ne ér­tel­mez­he­tő, ha lé­tez­ne „fér­fi­művé­szet” is, de olyan­ról még nem hal­lott a vi­lág. Nem, fe­mi­niz­mus­ról sincs szó!  Egy­sze­rű­en csak fes­té­szet ez, me­lyet tör­té­ne­te­sen egy nő mű­vel. Be­le­ad­va (ízig-vé­rig) min­den nőies­sé­gét, ér­zé­keny­sé­gét.

 

Bárdosi Ka­tin­ká­nak (aki Za­la­eger­sze­gen szü­le­tett, és ta­valy vég­zett a Pé­csi Egye­tem Mű­vé­sze­ti Ka­rán) a kö­zelmúlt­ban nyílt meg „Test kö­zel” cí­mű tár­la­ta a Keresztury ÁMK Hang­ver­seny- és Ki­ál­lí­tó­ter­mé­ben. S va­ló­ban, egész kö­zel­ről (jól fel­na­gyít­va) lát­ha­tunk és ta­pasz­tal­ha­tunk meg olyan dol­go­kat, amik a hét­köz­na­pi élet metakommunikatív tar­to­má­nya­i­ba tar­toz­nak.

 

Ap­ró láb­moz­gá­sok, száj­tar­tá­sok, ta­pin­tá­sok, vagy ma­guk­nak a tár­gyak­nak (ru­hák­nak) a po­zí­ci­ói ad­ják a gesz­tust; a moz­du­lat egé­szét. A je­let és a je­len­tést. Több­nyi­re csak félalakokat – jó­részt lá­ba­kat – lá­tunk, ám még­is ér­zé­kel­jük az egész em­bert. Vagy em­ber­párt, hi­szen a nő és fér­fi vi­szo­nya, a ben­ső­sé­ges kap­cso­la­tok, a vá­ra­ko­zás, vágy (bő­rönd­ből ki­ló­gó női láb – Vigyél el), hi­ány és két­ség­beesés (bő­rön­dön ülő nő lá­ba – Ma­radj) szin­tén ott van a ké­pe­ken.

Nem ön­cé­lú, ma­ga­mu­to­ga­tó te­hát ez a nő­i­es­ség, mert fér­fi­ak nél­kül sem­mit sem ér a já­ték. Nem a tű­sa­rok és a fű­ző te­szi a nőt nő­vé (az csak kel­lék, jel­mez), eze­ket le­dob­va je­le­nik meg sok­szor a lé­nyeg. Mond­juk pár­nák kö­zött, ru­ha nél­kül. Na, de ké­rem, ez már ero­ti­ka – szé­gyell­he­ti el ma­gát, aki sze­mér­mes. Igen az, de nem za­var­ba ej­tő­en.  Míg a vö­rös ci­pel­lők har­sá­nyak a tér­ben, ad­dig a me­zí­te­len lá­bak vissza­fo­got­tak, sej­tel­me­sek, lá­gyan pi­hen­nek a le­pe­dőn – bár két­ség­kí­vül nem alud­ni ké­szül­nek.

Még­sem ket­tős­ség ez a szín­bé­li és ha­tás­be­li kü­lön­bö­ző­ség, ha­nem egy­ség. Ha úgy tet­szik, a női lé­lek el­len­té­tek­ből fel­épü­lő tel­jes­sé­ge és ér­zé­ki­sé­ge. Mind­eb­ben rá­adá­sul még egy nagy adag iró­nia is van, mert a szem­lé­lőt egész vé­gig nem hagy­ja nyu­god­ni egy gon­do­lat. Mi van ak­kor, ha Bárdosi Ka­tin­ka még­sem csu­pán női szem­mel áb­rá­zol­ja a nő­i­sé­get? Mi van ak­kor, ha tré­fát űz ve­lünk, és épp azo­kat a kli­sé­ket na­gyít­ja fel, ami­től ál­lí­tó­lag egy Fér­fi sze­mé­ben Nő lesz a nő. Magassarkú ci­pő, ha­ris­nya, vö­rös száj, for­más lá­bak. Ennyi? Egy iga­zi Nő, ezt ki is kér­né ma­gá­nak. Mert­hogy ez ál­ta­lá­no­sí­tás!

 

 

Nem is olyan egy­sze­rű ez az egész nő­i­es­ség meg fér­fi­as­ság, hát még a ket­tő vi­szo­nya. Plá­ne, ha min­den­áron ko­mo­lyan akar­juk ven­ni. Épp ezért cél­sze­rű kel­lő hu­mor­ral kö­ze­lí­te­ni a té­má­hoz, s – ahogy a mű­vész is te­szi – né­ha el­me­ne­kül­ni a gu­mi­ma­ci-cu­kor­kák vi­lá­gá­ba. A meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan ne­mű ma­cik szexje­le­ne­tét néz­ve el­fe­lejt­het­jük az összes kli­sét, női és fér­fi sze­re­pet. De azért itt ne ra­gad­junk le. Még­is­csak jó ez a ne­mi­ség, meg ne­mek köz­ti kap­cso­lat; kép­ben is, meg va­ló­ság­ban is.