A Quasimodo Költőverseny fődíját nyerte Beck Tamás

Önarckép című verse kapcsán beszélgettünk a szerzővel

A nemzetközi megmérettetésre Európából és azon túlról is érkeztek pályaművek; összesen 160-an pályáztak, háromszáz verssel. A zsűri ebben az erős mezőnyben ítélte oda a fődíjat Beck Tamásnak, aki korábban – 2008-ban és 2009-ben – oklevelet már nyert ugyanezen a versenyen. A balatonfüredi költőtalálkozót 1992 óta szervezik meg annak emlékére, hogy a szicíliai Salvatore Quasimodo Nobel-díjas költő, műfordító 1961-ben Balatonfüreden tartózkodott, és gyógyulásának emlékére fát ültetett a Tagore sétányon. Később versben fogalmazta meg a városhoz és a balatoni tájhoz fűződő érzéseit.

Beck Tamás (Fotó: Pánczél Petra)

Beck Tamással az elismerés kapcsán beszélgettünk a nyertes versről, valamint pályájáról és a hazai irdalom jelenéről.

- Érdekes ez, mert 2009 óta nem pályáztam a balatonfüredi költőversenyre, idén viszont valahogy megint eszembe jutott ez a nemzetközi találkozó, és kedvet éreztem hozzá. A jelentkezőknek két magyar nyelvű, kiadatlan verssel lehetett pályázni. Az Önarckép, mellyel végül elnyertem a fődíjat, kifejezetten erre az alkalomra íródott.

- Ez egy picit meg is lepett, hiszen a vers lélektanilag nagyon mély, kissé komor hangulatú. Az ember azt gondolná, hogy valamilyen élethelyzet, csalódás hatására hirtelen jönnek elő ilyen sorok, nem pedig egy pályázati kiírásra.

- Kicsit messzebbről indítom a választ. Ali kalifa, azaz Mohamed próféta veje mondta, hogy az emberi élet két napból áll: egy jó, meg egy rossz napból. A gyermek- és fiatalkorom igen rossz volt. Apai ágon sok lelki szenvedést kaptam, de ez valahol hozzásegít a versíráshoz. Utólag lehet, hogy ez egy pozitív hozadéka a rossz kezdésnek. Úgy érzem, hogy hosszú évek óta már azt a bizonyos jó napot élem. A rossz elmúlt. A versenyre visszatérve: valóban az motivált, hogy a füredi pályázatra írjak egy verset, de az előbb említett előzmények, és az ezzel járó komorság, rezignáltság évtizedek óta benne volt a lelkemben. Így ez a két dolog szerencsésen találkozott egymással: kikívánkozott belőlem pár gondolat, a pályázatra meg írni kellett egy verset. Az utóbbi esemény tehát egy motiváció is volt a munkához. A jó napokhoz pedig az is hozzátartozik, hogy amióta megvan a barátnőm, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet élek. Munkafegyelmet, kitartást is tanultam.

- Lehet, hogy furán hangzik, de amikor olvastam a díjnyertes verset, akkor kifejezetten örültem a költemény komorságának. Azt érzem ugyanis, hogy egyre inkább „elcukisodik” a világ, mindenhol a szórakoztató, könnyen emészthető tartalmak jelennek meg. Még az úgynevezett magas kultúra is mintha ilyen irányba menne el. Jó látni, hogy még vannak fórumok, ahol értékelik a minőségi komorságot, vagy egy szöveg lelki mélységeit.

- Pedig alapvetően nem muszáj egy versnek komornak lennie, de a mélység tényleg fontos. Sokszor én is azt látom, hogy a fiatal költők (akik között ma már nagyon sok nő is van), az úgynevezett kis téttel rendelkező versekre szoktak rá. Olyanokra, amiknek kicsi az egzisztenciális mondanivalója: haverok, buli, pia, „szerelem light”… Nagyjából ez a témaválasztásuk, ami tényleg egy könnyedebb, populárisabb tartalmat jelent. Ilyenkor nem tudok katarzist átélni olvasás közben. Persze nem általánosítok, mert nem mindenkire igaz ez, de tény, hogy manapság van egy ilyen irány. Tóth Krisztina költő, író például mindig is üdítő kivétel volt, rá lehet mondani, hogy egy élő klasszikus. Szóval kellenek a mély érzések, az irónia, a karc, és hogy legyen tétje a szövegnek. Itt is érvényes József Attila híres sora: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”

- 2014-ben elnyerted a Petri György-díjat, azóta viszont a lírai oldalad mintha csendesebb lenne. Kevesebbet verselsz?

- Igen, mert átnyergeltem a prózára. Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy a prózához érettség kell. Ha megnézzük a hazai vagy a nemzetközi irodalmat, azt látjuk, hogy szinte minden prózaíró verseskötettel jelentkezett először, vagy legalábbis pályája elején sok verset írt. Ahogy érettebb lesz valaki, fokozatosan áttér a prózára. Velem is ez történt. Viszont ez a mostani díj egy jó visszajelzés és motiváció, hogy ismét írjak verseket is. Miután hazajöttem Balatonfüredről, egyből meg is örökítettem az ottani élményeket, mert nagyon vendégszerető és kedves volt mindenki. Ezért írtam egy verset Füredről és az ottani hangulatról, ami nemrég jelent meg az Alföld folyóiratban.

- Tudom, hogy éppen a doktori disszertációdat írod, emellett pedig több helyre publikálsz is. Hogyan telnek a napjaid, heteid?

- A fő tevékenységem most tényleg az, hogy az ELTE filozófia szakának doktorandusz hallgatója vagyok, és éppen a disszertációmat írom. Viszont akkor tudom ezt jól csinálni, ha időnként mással is foglalkozom, ha „lazulok” egy kicsit. Nálam ez azt jelenti, hogy a tudományos munka mellett írok egy-egy szépprózát, verset, vagy publicisztikát. Nem passzív, hanem aktív pihenésre van szükségem. Nem szeretek feküdni, és csak úgy tétlenül lenni. Szóval én pihenésképpen is írok. Nagyjából ebben a változó ritmusban telnek a napjaim.

- Vidéki szerzőként mennyire könnyű, vagy nehéz bekerülni a hazai irodalom vérkeringésébe?

- Tény, hogy Budapestre születni helyzeti előnyt jelent, de hiszem, hogy a tehetség utat tör magának. Soha nem jártam inni szerkesztőkkel, vagy befutott írókkal. A pályafutásom Nagykanizsáról indult, oda jártam középiskolába (ráadásul „vegyészetibe”) és a városban volt egy fiatalokból álló, jó kis irodalmi kör. Pék Pál gondozásában 1995-ben jelent meg a Csend ritmusa antológia, ebben publikáltam először. Aztán a szombathelyi főiskolára kerültem, ahol magyar-történelem szakos hallgatóként már a Holminak küldtem verseket. Nem akartam kapaszkodni, egyből ejtőernyőzni szerettem volna, ezért küldtem a legnívósabb folyóiratnak a költeményeimet. Persze sokáig nem közölték őket, de legalább mindig bíztattak. Nem adtam fel, bár voltak holtpontok, amikor azt hittem, hogy abbahagyom. Viszont szerencsés vagyok, mert az unokatestvérem, Gellén-Miklós Gábor költő előbb publikált verseket, mint én. Tulajdonképpen ő tanított meg a verstechnikára, és arra, amit már említettem, hogy egy versnek mindig legyen tétje.

Beck Tamás a beszélgetés végén még elmesélte, hogy ma már különös érzés visszagondolni a fiatalkorára. Középiskolásként azért tanult vegyészetet, mert apjának akart megfelelni. A családban ugyanis azt gondolták, hogy az a férfias, aki „reál” irányban tanul tovább. Persze valamennyire érdekelte a kémia is, de a középiskola utolsó két évében már egyértelműen a humán tárgyakhoz vonzódott. Akkor jött rá, hogy ha férfias dolog, ha nem, őt az irodalom érdekli.