Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground

a shinto eredetmítoszra, az iniciális incesztusra, a Napistennő erotikájára és a rajzolt mozgókép lelkére, az animeanimájára. A mangára, mely nemcsak kép és nemcsak regény, de gigabiznisz is, ha tetszik "az önkifejezés démona találkozik a szervezett harc logikájával” – akár a boncasztalon is.

Ha akarom popkulturális kézikönyv, ha akarom regényes elbeszélés, napló és lexikon egyszerre, útirajz, vázlatfüzet, kollázs, klippesre vágott dokumentumfilm könyvformában. Vágvölgyi látásmódja sajátos, a groteszket, a bizarrt, az ironikusat, a szubverzívet, a furcsát veszi észre először – noha jó megfigyelő, és észrevesz mindent. Alanyi szociológiája tulajdonképpen kulturális antropológia, nemhiába mondja, hogy Japán, ez a gazdasági nagyhatalom, a világ technikailag talán legfejlettebb országa valójában antropológiai eszközökkel kutatandó, hiszen a létezés alapjainak értelmezése is teljesen más, mint a nyugati világban. S ha ebbe a másként foncsorozott tükörbe nézünk, akkor saját életvilágunk bizonyos vonásait is másként értelmező fénytörésben látjuk.

2020-ban – 1964 után másodszor – Tokióban lesz olimpia, de nem csak ez teszi Japánt folyamatosan érdekessé. Sokáig volt a világ második gazdasági hatalma, ezt a szerepet átvette tőle a nálánál tízszer nagyobb Kína, de a bronz is szépen csillog, és elégedettek vele. Japán azonban nem pusztán gazdasági, de kulturális exportőr is: popkultúrája kihívója az amerikainak, főként a tinédzserek körében, építészete talán a legprogresszívabb a világon, gasztrokultúrája a kifinomultság és a fitnesz szinonimája, irodalma vad vagy melankolikus, filmművészetnek helye a legnagyobbak között van világszinten. A szerző megismerés- és tudásvágya fokozhatatlan, ez a könyv egy nagy episztemológiai roham a távoli, az ismeretlen, a meg-nem-ismerhető megismerésének irányába. Mint ilyen, szükségképpen kudarcra ítéltetett, de az eltökéltség ugyanúgy értékelendő, mint egy kamikazénál.