Jókor lenni rossz helyen

Bár ez a második példa kicsit biceg, de hát ne várjuk már el egy százéves embertől, hogy ne beszéljen, ha kérdezik? S mire lehet röviden felelni, akkor, ha az embernek annyi tömérdek élettapasztalata származik egy roppant egyszerű helyzetből: tulajdonképpen mindig jókor volt rossz helyen. Ami pillanatnyilag mindig pechnek tűnik, ám hosszútávon a legnagyobb bajból kasszírozta a legtöbbet. Mindig.

Talán épp emiatt borzong bele a századik születésnapja körüli hajcihőbe. Valóságos népünnepély lesz, a polgármester is jön köszönteni, az ápolónők a szeretetotthonban igen nagy lázban égnek, de nem ez a legnagyobb baj. Hanem: minden dugi páleszt megtaláltak. Pedig jól esne egy korty, tűnődik Allan, de szokása szerint nem szentel túl sok időt a probléma elméleti kidolgozására. Hanem csak úgy, papucsban, kilép az ablakon, és elcsoszog a buszállomásig. Ahol is azonnal visszacsöppen a történelembe. Mert ez az ő életlutrija, amiben mindig kihúzza a fődíjat: közelről szemlélheti a huszadik század meghatározó eseményeit, de olyan közelről, hogy azt elképzelni sem tudjuk. Vagy – csak elképzelni. S ha az első pillanat sikeres, akkor, tulajdonképpen, egy teljesen logikus kapcsok mentén működő, őrülten egyszerű flúgos futam veszi kezdetét, amelyben a nagyérdemű sem csupán néző, hiszen vajon ki tudott kimaradni bármiből is a huszadik században? Amikor, ha igazán, hát akkor aztán lendületesen működött a pillangószárny-effektus; mert minden mindennel valóban összefüggésben van, volt.

A szerző, Jonas Jonasson, nagyon otthon van a pikareszk műfajában. Mondhatni, hamisítatlan módon teremti újjá a stílust, annak minden elemében. Kifejezetten élvezzük az idősíkok játékát épp úgy, mint azt a külön szerzői bonuszt: tulajdonképpen időrendben haladunk, két szálon, ám a helyzetek tanulságai miatt folyton visszalépünk, vagy előre szaladunk az időben. Egyfajta gondolati inspiráció ez, ebben több a figura Svejknél (sokan hozzá hasonlítják, stimmel, de azért mégis más), a lényeg ebben az a szabálytalan szabályosság, ahogyan az epizódok rímelnek egymásra, eleget téve a formai követelményeknek; s mégis – ezt is újra rendezi, átfogalmazza Jonasson. S amikor azt gondolnánk, hogy az író is megszerezte a maga privát örömét, akkor jön a "svéd”csavar – a szerző ugyanazt, amit addig lebonyolított meseszövésben, elénk tárja az abszurd formájában; ekkor, persze, gyanakodni kezdünk arra, hogy Jonasson eredetileg talán csak Queneau-paródiát akart írni, de olyan jól sikerült, hogy végül megírta magát a regényt. Kis áthallásokkal, Hasektől Mrozekig, II. Miklóstól Kim Dzsong Ilig, stílusoktól személyekig; de az egész egy hatalmas karikatúra-pannó, vagy – stílusosabban, hiszen főhősünk mégis csak bombaszakértő – tehát a könyv egy hatalmas oxygénhumorbomba. Zseniális.

(Jonas Jonasson: A százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt. Athenaeum Kiadó).